Olvasom a Snoopy-t … karikaturista szakirodalom. Bájos. Érdekes, szeretem – ahogy pár vonallal kifejezik mindazt az érzést, ami megindít egy embert. A rajzzal újra lehet alkotni a világot: érzelmestül, lelkestül, még testestül is!... Szeretem a vonalakat (hányszor leírtam már ezt!), és az embereken is szeretem a vonalakat: a ráncokat, a tincseket, a szemüvegkeret vonalát (a napszemüveg nekem akkor tetszik igazán, amikor a viselője arcán a mimikai ráncok jól látszódnak, különösen a mosolyráncok!) … Első alkalommal erről akkor olvastam, amikor egy festészeti könyvben írták: „lehetőleg idősebb, sovány arcbőrű emberen kell gyakorolni a portrérajzolást, festést”. Később értettem meg, hogy miért, meg egyébként is – szeretem a vonalakat. Lehet, hogy a grafománia burkolt rajzmánia, ábrázolás-mánia, alkotásmánia, teremtésmánia, nemzésmánia?… Mint a mindennapi intimitásszükséglet kielégítése: persze a rajz, az alkotáskodás gyenge pótléka az ölelésnek, simogatásnak, cirógatásnak, odabújásnak és dörgölődzésnek… de amikor az ember felnő, akkor már nem vállalhatja fel nyíltan ezt a bújósdit, persze annál inkább gyakorolni kellene otthon. … A házi macskáról azt mondják, hogy soha nem nőnek fel, örökké kölyökmacska-beállítódottságúak maradnak; számukra az ember a domináns macska; vagyis a házi cicák tkp mind kölyökmacska koruktól kezdve szenilisek, infantilisak … De akkora kutyák is, hiszen azok még inkább ragaszkodnak a gazdájukhoz, szinte emberinél emberibb módon: ahogy mondják is – „Amikor elmégy otthonról, akkor te tudod, hogy visszajössz, de a kutyád nem, és azt hiszi, hogy örökre elmégy”. … És akkor az emberrel mi a helyzet? Azt hiszem, mi vagyunk a leginkább „háziasítottak” – imádjuk, ha cirógatnak, ha ölelnek, ha megszeretgetnek minket, nap-mint-nap. Olyanok vagyunk, mint a házi macskák: imádunk kiterülni mások ölében, érezni a másik testének melegét, hozzábújni, szinte belebújni a másikba, felvenni a másik testének vonalát. A „felnőttséggel” sok egyéb inger is átveszi ennek a kellemességnek a funkcióját, de mindig is ez fogja jelenteni a legnagyobb közvetlen, legigazibb és leginkább élvezetes élvezetet. Az emberi elme nyiladozása abban az életkorban kezdődik, amikor még szorosan kapaszkodunk szüleinkbe, vagy kapaszkodnánk, ha hagynák. Ha mindez nem alakul ki, attól ez a ragaszkodás- és kapaszkodás vágy még megmarad, legfeljebb „kissé” átalakul, sokfélévé válik. Mindenki azt keresi, ami a többi emberrel összeköti; azt akarjuk, hogy jelentése legyen a tetteinknek: ha teszünk valamit, azzal kommunikálni akarunk a többi emberrel, ami egyértelmű: magunkat nem tudjuk átölelni – ha így lenne, már nem lenne ember. Persze, az ölelés is micsoda(?): kézmozdulattal kezdődik, a kéznek kell megtennie a legfontosabb momentumot, a gesztust a másik felé, megérinteni a másikat és alkalomadtán odahúzni … és kell ez a „színjáték”, mert az ember szereti, ha valaki odahúzza magához, mert szeretjük, ha kellünk, ha akarnak minket, mert ez biztonságot ad, még ha néha pusztán az ölelés idejére is. Ekkor az ember szinte másik dimenzióba kerül – egy olyan dimenzióba, mint a házi cica is, aki elterül a gazdi meleg ölében, önfeledten dorombol, kinyújtózik, és szemmel láthatóan kevés olyan élvezet van az emberiek között, ami hasonlítható lenne egy cicus elterülésére a gazdi ölében, amikor szinte kocsonyává válik a teste, és szinte egyé válik a gazdiéval: mi más lenne ez, mint ha nem valamiféle naturális egyesülésélmény. … Lám, lám – mennyire össze tud kapcsolódni a rajzolás-mánia a kézgesztusokon keresztül elkezdődő intimitással…

Szeretek rajzolni, és ennek köze van ahhoz is, hogy szeretek ölelni is …