Igen, igen: ez egy vita a NEM-ek közöt! "Az, hogy egy férfinek sok pénze van, ugyanúgy nem mond semmit a jelleméről, mint ahogyan a nőéről sem mond semmit az, hogy szép és vonzó."-Brain Storming,2005
/A vita sok pontját szakirodalmi tények támasztják alá: Pl. David P. Barash: Szociobiológia és viselkedés, Hollandia, 1977; magyar kiadás: Natura, Gervai Judit, 1980. – Anne Moir-David Jessel: Agyszex – Női agy, Férfi ész?, Anglia, 1989; magyar kiadás: Gondolat, Vitray Tamásné, Bp., 1992; - Richard Dawkins: A vak órásmester – Gondolatok a darwini evolúcióelméletről, 1986; magyar kiadás: Akadémiai Kiadó-Mezőgazda Kiadó; Síklaki-Simó-Szentesi, 1994; - Joseph P. Forgas: A társas érintkezés pszichológiája, Oxford, 1985; magyar kiadás: Gondolat, László János, Bp., 1989./
***
A NŐ ÍRTA:
„A legszebb, az erotikus, udvarló férfi, aki teszi a szépet, védelmezi a nőt, ez olyan biztonságérzetet ad! Kár hogy ideiglenes! egy-két év, aztán, ..... már a gyerek sem fontos egy idő után.”
A FÉRFI ÍRTA:
MEGJEGYZÉS A FÉRFIAK VÉDELMÉBEN - No.15.
A korábban említett szuperlatívuszokban és abszolútumokban való gondolkodásnak ez igazán szép példája:
„A legszebb, legerotikusabb, udvarló aki (ugye!) teszi a szépet (vagyis vagy dicséri és rajong, vagy ha nem, legalábbis csak a nő legelőnyösebb vonásait hangoztatja, vagy ha ilyet nehéz találni, akkor az előnyteleneket állítja be előnyösként), védelmezi a nőt (=erősebb nála, sőt a lehetséges ellenségeknél is erősebb, hatalmasabb) …”
ez valóban biztonságérzetet ad. Ezt már a legelején említettem. De tegyük hozzá, hogy ezek valójában egyszerű igények, hiszen a LEG-eket könnyű akarni. Nehezebb megtalálni azt, aki NEKÜNK VALÓ (!!) – mert valójában ez vall az ún. józan gondolkodásra, az önismeretre, a kiegyensúlyozott elvárásokra, stb. Aki csak a LEG-ekkel éri be, annak soha semmi nem lesz elég jó, és ha bele is megy egy kapcsolatba, folyamatosan elégedetlen lesz. Itt a másik gubanc és csavar, amit sokan nem vesznek észre – aki a LEG-eket akarja csak, az önmagáról is LEG-ként gondolkodik, mert ugye „hasonló hasonlónak örül”, meg „mindenki magából indul ki”. Nem is TÁRS-at keres az ilyen ember, hanem valamiféle önbizalompótlékot, hiszen, ahogy olvashattunk is: „ez olyan biztonságérzetet ad”.
Az IDEIGLENESSÉG – nos, ez megint problémás. A nő hajlamos, és hajlandó mindenféle felsőfokkal ellátni az éppen imádott férfit, de(!), az önbizalom- és önismeretpótló, saját értéket kívülről növelő törekvés hamar kifullad, ha kiderül, - és az ilyen ember számára igencsak hamar kiderül! – hogy a másik nem tökéletes, és nem olyan „leg-leg-leg”, mint a bódultan kábult szerelem, vagy (nevezzük inkább) fellángolásnak az idején látta, látni vélte. Mert a szerelem ilyen – valóban vakká tesz, olyan, mint a kábítószer. Olyan erőteljesen befolyásolja az észlelési struktúrát, mintha rózsaszín megvilágítású szobába toppannánk (már aki szereti a rózsaszínt): az együttműködési hajlam, mások világnézetének befogadására való hajlam, (és hasonlók) mind felerősödik, (lásd éjszakákon át tartó beszélgetések, ahol mindenki mondja a magáét, a másik egyetértően bólogat, sőt hangosan helyesel, még olyan dolgokkal kapcsolatban is, amit nem sokkal korábban még észre sem vett, és a kiábrándulás idején pedig bőszen a másik fejéhez vágja). Szóval a tomboló szerelem ezt teszi a szemünkkel a „szívünkkel” … maximálisan elfogadjuk a másikat – de ezt nem akaratlagosan tesszük, hanem ennek a biológiai törvénynek engedelmeskedve (ennek is megvan a maga oka, hogy ez miért van így!). És mivel nem akaratlagosan tesszük, amikor a hormonhatás szépen lassan kihuny… egyszerre csak a szerelem kábítószere nélkül szemléljük a másikat, és sokan valóban úgy eszmélnek egyszer csak fel, hogy „Uram isten, eddig vak voltam???”, meg „Hova tettem az eszem, amikor ilyen emberrel szóba álltam!”, stb.
De - hova is akartunk kilyukadni? Igen az IDEIGLENESSÉGNÉL! Szóval vitapartnerem szerint a férfiak csak ideiglenesen olyanok, amilyennek leírta őket – de ezzel mintha azt állítaná, hogy „ő maga azonban képes erre hosszú távon!”. Nos, ezt hívják kétszeres illúziónak, mivel mindkét fél a szerelem idején eléggé vakon imádhatja a másikat, míg a szerelem elmúltával mindketten csalódhatnak a másikban. DE! (A dolog azonban még ennél is zűrösebb!) Említettük, hogy a férfiak érzelmi téren nem jó kommunikátorok, de nem is erre nevelik őket (talán a sok csonkacsaládban, ahol az anya neveli a fiúgyermeket, lehet, hogy erősödik ez a tendencia) – nem tudnak ezzel mit kezdeni: őket arra nevelték, hogy amit elkezdtek, azt lehetőleg fejezzék be (lásd. a „szőke nő kultusz” ellenpéldáját, a papucsférjet!), vagyis teszik, amit elvárnak tőlük (a többségükre ez jellemző, mert bizony elenyésző azoknak a száma, akik jószántukból, saját akaratukból mennének háborúzni!). Vagyis a férfiak többsége (visszatérve az UNIVERZÁLIS SZERSZÁM szerepére) azt teszi, amit mondanak neki (lásd Michael Douglas (szerintem) legjobb filmszerepét, a fenomenális „Összeomlás”-ban!). Ez azt jelenteni, hogy hagyják a lelkizést, elvonulnak a saját fajtájukhoz, vagy a munkájukba temetkeznek (a családon belüli erőszaktól most eltekintve, mert ez is gyakori vád, mert manapság ennek egyre kisebb a jelentősége – sokkal gyakoribb a gyermekeken való bosszúállás, még a házastárs miatti sérelem miatt is, hiszen itt is hatalmi erőviszonyokról szól a dolog, sajnos).
Az IDEIGLENESSÉGET tehát nem illő a férfiak szemére vetni, kizárólagosan legalábbis, hiszen ez a nőkre ugyanúgy jellemző. Gyakori, hogy a nők azzal tartják sakkban a férjeiket, hogy a legkisebb sérelmük miatt (még ha vélt is) válással fenyegetőznek, vagy elköltözéssel – a férjek sokszor nem is értik, mivel adhattak erre okot, és bőszen marasztalják, és mennek bele kompromisszumokba (érzelmi téren gyakran analfabéták, de a nők, ahelyett, hogy megosztanák velük az elképzeléseiket, ezt inkább kihasználják bennük, vagy ahogy az alacsony empatikus intellektusra is jellemző: azt várják el tőlük, hogy igenis érezzék jól magukat abban a dologban, amiben ő).
Ilyen helyzetben „EGY-KÉT ÉV” néha még sok is. De sok férfi még ahhoz sem ért, hogyan szakítson meg egy kényelmetlen kapcsolatot. A szerelem, ha csak a szerelmen, a másik vonzalmán múlik, a személyén, akkor bizony általában kevesebb, mint fél év alatt szertefoszlik. Igaz, amíg valamiféle közös cél lebeg a szemek előtt, pl. közös lakás, közös ház, gyerekszülés, stb., ez elfedheti az ellentéteket. De ahogy „lenyugodnak a kedélyek”, nincs már miért közösen harcolni – az ellentétek kezdenek felszínre jönni.
És a gyerek! Igen, a szokásos mentsvár, mert sokaknak ez az utolsó esélye arra, hogy megtartson valakit – mert a szülői, az utódgondozói ösztön legalább olyan erős, mint a szaporodási! És kérdem én – ki tud ezzel is tökéletesen visszaélni? Nos, a nő, az anya. És a másik kérdés: mi a helyzete annak a gyereknek, akinek a szülei nem szeretik egymást? A férfiak hamarabb rájönnek, vagy ahogy mondani szokás: kiábrándulnak a hamari szerelemből, mint a nők, de a nőkre is jellemző, hogy nem éppen nagy szeretetben nevelik fel azokat a gyerekeket, akiknek az apját nem szeretik. Képzeljük csak el annak a gyereknek a sorsát, aki azért születik, hogy a szülők kapcsolatát „helyre rázza” – és ez nem sikerül! Ilyen esetben elkerülhetetlen az érzelmi sérülés – akár a mostoha bánásmód, akár a túlkényeztetés miatt – és a dominósor elindul. De itt még nincs vége a negatívumoknak, mert egy érzelmileg sérült ember könnyűszerrel tesz tönkre egy kiegyensúlyozott embert is.
Mellesleg – a férfiak jól ismerik azt a jelenséget, (amit John Nahs is felállított a parti-társaságok legszebb nőivel kapcsolatban /Ajánlom az „Egy csodálatos elme” című filmjét, amiben ez szerepel, és amiért a főszereplő inkább megérdemelte volna az Oscar-t, mint a Gladiátorért/), miszerint senki sem akar a legszebbre hajtani, mert akkor vetélkednie kellene a többi férfivel, így azok hoppon maradnak (mármint a legszebb nők), és igaz ez a legszebb feleségekre is, akiknek a férjei nemigen lehetnek nyugodtak és biztosan a feleségük hűsége felöl – legfeljebb csak akkor, ha a illető szépség eléggé buta, az illető férj pedig eléggé gazdag. A legszebb férfiak pedig… nos, igazából a „szép” kifejezést inkább lealacsonyítónak érzem a férfiakkal kapcsolatban, mert ezzel azt mondjuk, hogy „férfiatlan”, „nőies” – de nem a nőket lealacsonyító értelemben. Inkább a „jóképű” lehet a helyes retorikai fordulat. No, de nem kell csodálkoznunk – a nők is magukból indulnak ki, „szépnek” a nőies vonásokat tartják a férfiakban is, következményeként annak, hogy nők, és persze a saját szépségükkel vannak a legtöbbet lefoglalva. Az igazán „szép fiúkat” a divatbemutatókon lehet látni, de azokra nemigen lehet mondani, hogy „férfiasak”.
Különben is – a szépségre alapozódó kapcsolatok csak addig tartanak, amíg ki nem lóg a smink és a jelmez alól az ember jelleme, mert bizony az mind a „cicamicáknál”, mint a „szép fiúknál” lutri, és ahogy lenni szokott: az intimebb kapcsolatokban szokott igazán megmutatkozni az ember igazi jelleme, főként a hatalomhoz való viszonya – mert sokan úgy érzik, hogy az intim kapcsolatban önmaguk lehetnek, legbenső önmaguk, még akkor is, ha a másiknak ártanak vele. Pedig ez tévedés! Talán nem csoda, hogy a cicamicák és a „szép fiúk” egyik kapcsolatból a másikba esnek, mivel ők az igazi szerencsejátékosok, csakhogy őket is igazából csak „beikszelik egy szelvényen”, és aztán pedig vagy bejön, vagy nem. Többnyire nem, mivel az ember sokszor van úgy, hogy ha a tengeren hajózik, vagy úszik, talán jobb nem is tudni, hogy mi rejtőzik alatta!
A bevezetőben felsorolt tulajdonságok mind felszínesek, és nem egy házasság van, amiben bizony ezek mind megvannak – mégis szenvednek benne a felek. - Ne csodálkozunk azon, ha egy ilyen felszínes elvárás-halmazt állító ember nem lát tisztán.
Folyt.köv.
