Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

10. Megjegyzések: (…) legalább annyira nehéz leszokni is róla, pontosabban arról, hogy mindezt egyetlen személyhez kössük, mert a féltékenység tkp. erről szól - egyetlen ember általi önértékelésről.

***

Tartalom:

1. Alapkérdések

2. A féltékenység meghatározásairól és ennek emberi vonatkozásáról

3. Féltékenység kontra irigység

4. A tipikus féltékeny szólamokról

5. Féltékenység és szerelmi bánat

6. A féltékenység csoportlélektani szemszögből

7.A féltékenység és a feltétel nélküli szeretet

8. A féltékenység – aforizmákban

9. A féltékenység, mint „kényes” és „tabu” téma

10. Megjegyzések – válaszok, ill. kommentárok

 

Mint korábban említettem, a cikkem alapja egy fórumvita, ahol remek lehetőség van a felmerülő gondolatok azonnali megbeszélésére. Mivel ezek a hozzászólások – amik talán hasonlóak bizonyos korábbi, és mai újságok „ Pszichológus válaszol” rovatához intézett levelekhez – jól tükrözik a témához való viszonyulásokat, és igyekeztem is őket a lehető legrészletesebben megválaszolni, kommentálni.

A következőkben majd ezeket az általános hozzászólásokat, és a hozzájuk fűzött kommentárjaim is az olvasók elé tárom, mivel mind az olvasói reagálások, mind a kommentárok tanulsággal szolgálhatnak azoknak, akik a téma iránt érdeklődnek.

*** *** ***

10. Megjegyzések – válaszok, ill. kommentárok

(1)

„Meglátásod szerint a kiút az önmegerőszakoláson át vezet, ami "mindent rombol, ami csak az útjába kerül". Szerintem ez így nem igaz, vagyis nem így kéne fölfogni.”

Szerintem sem, de a féltékenység teljesen felülírhatja az egyén akaratát - különösen, ha a tűrőképességén túl magában tartja. Nem feltétlenül kell erőszakosan "kijönnie" a dolognak, természetesen a féltékenység tárgya segíthet a legtöbbet a feldolgozásában: ebben valóban a kommunikáció a legfontosabb, hiszen valahol kommunikációs hiba is a féltékenység oka.

***

(2)

„Talán körül kell néznünk, hogyan állunk a birtoklási vággyal?”

Igen, a lényeg ebben is keresendő - ahogy korábban is írtam, sokan szülőfigurának tekintik az intim partnert, és az intimitás csökkenése, bármilyen okból, de különösen egy "harmadik felbukkanása" okán azt az illúziót kelti, hogy a szeretett személy figyelmének eltérülése az irányunkból végzetes következményekkel jár ránk nézve, ezért igyekszünk mindent megtenni a visszaszerzésére. Ebben az egyik közkedvelt 'trükk', hogy azt érzékeltetjük a másikkal, hogy "mindenhol vele akarunk lenni, és ott is vagyunk vele", amit állandó hívogatással, a napi program előre kikérdezésével, a napi tevékenységek utólagos kikérdezésével, stb. szokták elérni. A lényeg itt az, hogy azt érzékeltetik, hogy "tudni fogom, ha valaki mással vagy, így meg se próbáld, ha nem 'tiszták a szándékaid'" - mivel a féltékeny azt hiszi, hogy az állandó szemeltartás meggátolja a szeretett személy figyelmének eltérülését.

Ahogy írtam – valóságos tudatmódosult állapot,... de ne legyünk ennyire szigorúak a féltékenyhez: a tömegtársadalmakban (sokszor, ha nem többnyire!) kikerülhetetlen ez az állapot. Tegyük azonban azonnal hozzá: sajnos! A tömegtársadalmakban sokszor csak a személyes figyelem az, ami csak a miénk, mivel a tömegben szinte elveszettnek érzi magát az ember, így a másik figyelme szinte lélektani létszükségletté válik az egyéniség fenntartásához.... legalábbis úgy tűnik.

***

(3)

„(…) könnyű kívülről beszélni, de (…) az önfejlődés lehetőségét kellene látni minden nehéz élethelyzetben. Nem véletlenül éljük meg ezt a próbát, valamit meg kell tanulnunk általa.”

Ez összecseng azzal a gondolattal, hogy "Ami nem öl meg az megerősít!". Kissé zord, de igaz, mivel egyfajta szükségszerűségfélét találhatunk benne … ha már elkerülhetetlennek ítéljük, akkor könnyebb, és megnyugtatóbb szükségszerűnek tartani – ezzel is csökkenthetjük a megdöbbenés, a hirtelen csalódás esélyét. Ha úgy vesszük, lehet benne rációt keresni - mert valamit csinálni kell vele, a helyett, hogy őrlődne rajta az ember! A dologban azért mégsem keresnék szükségszerűséget - inkább elkerülhetetlennek tekintem, amit meg kell tanulnunk kezelni.

Felmerült bennem az a gondolat is, hogy valójában talán a féltékenység felmerülésekor világlik ki igazán, hogy milyen szükségletünket elégíti ki az illető szeretett személy.

A szociobiológia példa alapján az eredete a túlélés biztosítása még (vagy már?) a korai utódkorban, ami egyfajta átpszichologizált formában bukkan fel már érettebb korban – nem írnék itt felnőttkort, mert a felnőttséggel az érettséget rokonítjuk, a féltékenység azonban nem érett viselkedés, pontosabban nem az önismeret, nem az önbecsülés talaján áll. Persze, ezen az alapon senki sem mentesül a "réme" alól – a dolognak ugyanis lehet, hogy sajnálatos törvényszerűsége van bizonyos szituációkban.

Ha úgy vesszük, együtt jár a szerelemmel, vagyis azzal, amit annak tekintünk: mert legalább annyi okból kifolyólag lehetünk féltékenyek, mint amennyi miatt szerelmesek is leszünk. A szerelem - bármilyen világian is hangzik - valamilyen szükséglet kielégítése (esetenként kényszeré), a féltékenység pedig azt is megmutathatja, hogy hogyan viszonyulunk ehhez a szükséglethez: a szükségletünk kielégülésének elvesztésétől tartunk inkább, nem pedig a személy elvesztésétől. De sokszor mindaddig nem tudjuk meg, hogy mi is ez a szükséglet, amíg ki nem alakul ez a – valljuk csak be – nyomorúságos állapot.

Ebből a szempontból irigyelhetnénk az " egyszerű" embereket, akik egyszerű igényeket kielégítendő kötnek kapcsolatot másokkal – ámbátor itt is eléggé nagy a veszélye annak, hogy ha az illető kikerül a választási lehetőségek hálójából (nincs lehetősége lecserélni a partnert, ha már az nem elégíti ki a szükségleteit), akkor bizony a mégoly egyszerű szükséglet kielégítése is bajossá válhat. És ez jelzi azt, hogy bizony felütheti egy kisközösségben is a fejét a féltékenység, amint nincs "bőséges" lehetőség a párok közötti válogatásra – érdekes módon a 60-as évek (hippi) kommuna-kultuszában is, ahol a "mindeki-mindenkivel (és a gyerekeket közösen neveljük)" elvet akarták a gyakorlatba átvinni, is felütötte a fejét előbb az önkéntes páralkotás, majd ennek folyományaként a féltékenység, mert egy szűkebb csoportban bizony hamar kialakultak a párok, és a "hoppon" maradottaknak elég problematikussá vált a helyzetük.

De még mielőtt túl messzire vezetném az előző szálat.... a feltevésem tehát az, hogy a féltékenység által megtudhatjuk, hogy milyen szükségletünk kielégülését igényeljük a partnerünktől. – Bár ez szinte tökéletesen evidens: a figyelemét elsősorban! A figyelem érdeklődést is jelent, az érdeklődés az értékelést jelzi, az értékelés pedig jelzi az illetőnek, hogy érdekes, értékes ember, vagyis az önbecsülés fontos eleme az, hogy szeretnek bennünket. A kívülről jövő szeretetért, ha úgy vesszük, nem kell megdolgozni, és könnyű hozzászokni: akár valami droghoz. És legalább annyira nehéz leszokni is róla, pontosabban arról, hogy mindezt egyetlen személyhez kössük, mert a féltékenység tkp. erről szól - egyetlen ember általi önértékelésről.

Egyfajta utód-állapotba repít minket vissza az a tény, hogy szeretnek bennünket, és ez felidézi az anyai, szülői törődés általi gondtalanságot, biztonságérzetet. A megfosztottságától való kétségbeesés azonban ezzel együtt járhat, ha a teljes analógiát érvényesnek vesszük: az utód gondtalansága, biztonsága azonnal elszáll, ha a szülő nem figyel rá, magára hagyja.

Vagyis: az utódszerű boldogságmámorral vele jár az ezt fenntartó figyelem megszűnésekor vagy lanyhulásakor fellépő pánikhangulat! (Mindez akkor törvényszerű, ha az önértékelésünk nincs rendben (és ugye kinek van általában?), bár akkor talán " nehezebben" leszünk szerelmesek is)

***

Melléklet

Itt olvashatók a teljes olvasói megjegyzések

Olvasói megjegyzések, No. 1.

„Már az dicséretes, hogy ennyire tisztán látod a helyzetet. Ez valószínűleg megóv attól, hogy adott helyzetben a "rosszabb", a "tovább fajult" és a "legvégsőbb esetekhez" eljussál. Az érzés persze ettől még marad és marcangol.

Meglátásod szerint a kiút az önmegerőszakoláson át vezet, ami "mindent rombol, ami csak az útjába kerül". Szerintem ez így nem igaz, vagyis nem így kéne fölfogni.(1) Persze, könnyű kívülről beszélni, de szerintem az önfejlődés lehetőségét kellene látni minden nehéz élethelyzetben. Nem véletlenül éljük meg ezt a próbát, valamit meg kell tanulnunk általa.(3) Talán a megbocsátást, önmagunknak és a másiknak. Talán a bizalmat és az önbizalmat. Talán a valóság elfogadását. Talán a felelősségtudatot. Talán a veszteség elfogadását. A feldolgozásban pedig valóban sokat segít, ha beszélünk róla akár így (nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek), akár egy barátnak élőben vagy egy lélekgyógyásznak. (Szerintem remek módszer a pszichodráma és a kineziológia.) A versírást nem is mondom.”

Olvasói megjegyzések, No. 2.

Folytatnám a : "talán"-okat: Talán körül kell néznünk, hogyan állunk a birtoklási vággyal?(2) Mélyen-mélyen elgondolkodni azon, hogy birtokolhatunk e mást, vagy "csak" társak lehetünk! Azt nem mondtam, hogy ez könnyű, de ha eljutunk vele odáig, hogy ez a gondolat "koppan" ott bent, mélyen, akkor szerintem is feloldozható.

Folyt. köv.

A bejegyzés trackback címe:

https://ferfiesnoilelekrol.blog.hu/api/trackback/id/tr264587085

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása