(…) úgy tűnik, hogy a szerelem, amit általában annak nevezünk, az nem más, mint az erős utód-szülő függőségi kapcsolatok felnőttkori újrajátszása heves érzelmek kíséretében. (…)
A cikksorozat bevezetésekor ezeket a kérdéseket tettem fel a féltékenységről:
Honnan ered? Mi az oka?
Miért alakul ki? (Szükségszerű velejárója a szerelemnek?)
Hogyan küzdhető le? (ha egyáltalán!?!?)
Kik szenvednek tőle? (és miért???)
Van értelme? (ha van, micsoda??)*
Mi egyáltalán, és hogyan "működik"?
*Az alapkérdések közül ezzel még nem foglalkoztunk.
A szociobiológia alapján a több utód közötti vetélkedésben életbemaradást biztosító szerepe van annak, ha a szülő minél intenzívebb és teljesebb figyelmét tudhatjuk magunkénak, ugyanakkor ennek a figyelemnek a csökkenése erősen csökkenti az esélyeket.
Ez hipotetikus alapként véve... Embereknél érdekes kérdés, hogy ez a mentális állapot miért elevenedik fel felnőtt korban – lehet valami funkciója? A szociobiológia ad erre is magyarázatot, de embereknél a kulturális és civilizációs körülmények között érdekesen alakul.
A féltékenység ténye sajnos még nem igazolás magára az "értelmére" is, vagyis hogy egyáltalán szükség lenne rá.
Van, de kellene-e lennie?
Jacob Bronowski: „ Az ember felemelkedése” c. könyvében (TV-sorozat is készült belőle!) az utolsó fejezet címe: "A hosszú gyermekkor". Carl Sagan így ír róla: "Ebben azt a hosszú időszakot írja le, amely élettartamunkhoz viszonyítva hosszabb, mint bármelyik más állatfajé. Ez alatt az időszak alatt a fiatal emberi lények a felnőttektől függenek, és mérhetetlen alakíthatóságról tesznek tanúságot.
A földünkön a legtöbb organizmus elsősorban genetikai információkra támaszkodik, amelyek előre be vannak "huzalozva" az idegrendszerébe... sokkal inkább, mint azokra az extragenetikus információkra, amelyek az élete folyamán összegyűlnek. Az embernél, de úgy általában az emlősöknél ez mintha pont fordítva lenne. Bár viselkedésünket még mindig jelentős mértékben irányítja a genetikai örökségünk, agyunk révén sokkal gazdagabb lehetőségeink nyílnak arra, hogy rövid időegységeken belül új viselkedési és kulturális ösvényeket vágjunk magunknak. (...)"
Vagyis: hosszú gyermekkorunk van, nekünk embereknek. Nem elég, hogy a társadalomban is elég hosszú idő után számít az ember felnőttnek, hanem a tudattalan korszakunk is rendkívül hosszúra nyúlik, ahol azonban érzelmi életünk alapjellege megalapozódik – ezt ismerte fel Freud: az ember szüleihez való viszonya, de leginkább a másik nemű szülőjéhez való viszonya eléggé meghatározza a felnőtt társadalomban a másik nemhez való viszonyát. Tulajdonképpen az Ödipusz- és Elektra-komplxusok ezt írják le Freud személyiség-elméletében.
A hosszú gyermekkor alatt nemcsak kulturális ismereteket sajátítunk el, hanem érzelmi reagálásaink is kialakulnak, amikkel aztán nemigen törődik a közoktatási intézményrendszer, és egyfajta szabdság-jog szemlélet alapján ezt mindenkinek magának kell megoldania, vagy léteznek hivatalossá tett, merevnek is mondható megoldások, de ez távol áll az ember spontán élményforrásaitól... amire remekül ráépült a mai divat és popkultúra, és hatalmas vagyont tud felhalmozni azzal, hogy a tömegkultúrára szoktatja már kora gyermekkortól a csemetéinket. A szokásos, hagyományos, és valójában hasznos szemlélet, hogy "legyen a gyermeknek ingergazdag a környezete" valójában nem azt jelenti, hogy legyen minél tájékozottabb a tömegkultúrának az ő életkori korosztályát megcélzó médiazuhatagát illetően, vagy hogy kapjon meg mindent, amire a reklámdömpingből ráéhezik...
DE visszatérve a féltékenységhez kapcsolódó hosszú gyermekkorra....
A hosszú, szülőknek való kiszolgáltatottság és függőség időszaka alatt nem csoda talán, - különösen akkor, ha a fiatalkort egyfajta izoláltságban, egyfajta gyerekkultúraként kezelve külön időszakként kezeljük (lásd az önállósuló „tini-kultúrát”) – ha a gyerekként erősen belénk ívódik az erős érzelmi kötelékkel együtt a függőség érzése is, vagyis kialakul a szeretetkapcsolatokhoz kapcsolódó függőség és kiszolgáltatottság asszociációja is: Akit megszeretünk, azzal függőségi kapcsolatba akarunk kerülni, és aki minket megszeret, attól is azt várjuk el, hogy önkéntesen vállaljon függést tőlünk. Ezen az alapon bizony úgy tűnik, hogy a szerelem, amit általában annak nevezünk, az nem más, mint az erős függőségi kapcsolatok felnőttkori újrajátszása heves érzelmek kíséretében. És ennek a felidézett állapotnak a velejárója a féltékenység: ha csökken a figyelem irántunk a partnerük részéről, akkor ezt ahhoz hasonló pánikként éljük meg, mint a magára hagyott csecsemő, vagy kisgyerek – ő maga sem tudja, miért van egyedül, miért van maga, és a függősége oly' erősen kínozza, hogy azonnal pánikjelzést ad. Ugyanez igaz a féltékeny felnőtt emberre is, de nála már nem a túlélést célozza az érzése, ezért gyakran meghasonlik kissé önmagával, és sokszor nem is a másik figyelmének csökkenése bosszantja, hanem a megmagyarázhatatlan kellemetlen érzés.
Mivel ezt az érzést a másikhoz köti, így persze tőle eredezteti, és bizonyosságra akarván törekedni biztos akar lenni benne, hogy a másik nem rúgja fel az egymás iránti figyelem-megállapodást teljesen... egy másik ember iránti figyelem kialakításával, megnövelésével. Itt már a testvérféltékenység szép, analóg példáját láthatjuk. Ha nincs is szó a partnertől való elfordulásról, csak éppen a modern, civilizációs kötelesség-rendszer (néha inkább káosz!) időszakos elsodrásáról, így kezdődik a féltékenység rossz irányba terelődése: a másik figyelmi eltérülését a figyelmi preferenciája eltérüléseként értelmezzük, és egyszerűbb egy érzelmileg negatívan átitatott ellenségképet kialakítani, mint "türelmesen kivárni", hogy a másik a figyelmét ismét felénk fordítsa. "Érzelmileg átitatott", mivel a másik iránti rajongásból, függőségi érzésből ered, amit "le kell vezetni", akkor is, ha nem tudjuk azt a másik felé fordítani, vagy vele együtt "kiélni".
Mintha azt gondolnánk ilyenkor: "Ha nem tudom vele együtt élvezni a szerelmünket, akkor ezzel a hévvel fogom gyűlölni azt, ami éppen eltéríti a figyelmét rólam!" Ez megint csak analóg azzal, amikor egy alomban a több utód között versengés alakul ki a szülők táplálási figyelméért: aki nem hangoskodik, nem csapkod, annak nem jut a táplálékból, az esélyei csökkennek.
Az embernek még csecsemőkorában sem ilyenek már a környezeti viszonyai, de ezeket az ösztönöket nem az aktuális állapotokhoz, családi helyzethez mérik a kisdedek, hanem az évmilliók alatt felgyülemlett szelekció eredményeként gyakorolják: az embernél az alakult ki, hogy annak az utódnak a legjobbak az esélyei, amelyikre minél jobban és minél inkább figyelmek a szülei. A szelekció így kitermelte a minél hosszabb ideig való utódgondozást: 1. az utódok gondozására való igen magas érzékenységgel (az embernél különösen magas az ún. H.SZ.R. szintje, vagyis a "hím szülői ráfordításé"), ami elsősorban a szoros érzelmi kötelék kialakulása biztosít, és 2. az utódok ama képességével, hogy ezt a figyelmet minél inkább kiharcolni maguknak.
Folyt. köv.
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
