(…) az emberi agy inkább szeret alkalmazkodni a külvilághoz, minthogy a belső káoszunk igazolását keresse a külvilágban – fogalmazhatunk úgy is, hogy: AZ AGY NEM HÜLYE, de segítenünk kell neki!
Képek forrásai:
angol: http://www.aircraftresourcecenter.com/TPC/Funny_Pictures/0001-1000/0001-0100/0085/brain.jpg
magyar: http://www.zotyo.hu/humor/agy.htm
***
Tartalom:
1. Alapkérdések
2. A féltékenység meghatározásairól és ennek emberi vonatkozásáról
3. Féltékenység kontra irigység
4. A tipikus féltékeny szólamokról
5. Féltékenység és szerelmi bánat
6. A féltékenység csoportlélektani szemszögből
7.A féltékenység és a feltétel nélküli szeretet
8. A féltékenység – aforizmákban
9. A féltékenység, mint „kényes” és „tabu” téma
10. Megjegyzések – válaszok, ill. kommentárok
11. Az „érzés-analógia”
12. Féltékenység és egy kis endokrinológia
13. A féltékenység fajtái
14. A féltékenységi stratégia
15. A féltékeny-stratégia eredménye
16. A féltékenységi stratégia paradoxona
17. A féltékenység „értelme”
18. A féltékenység szükségességéről
19. További megjegyzések és reagálások
***
Olvasói levélben kaptam:
„Kedves Brain,
Nagyon logikus és tetszett, amiket eddig írtál. Az a kérdésem, hogy ha mindezt elfogadom és beépítem (partner szülővel való azonosítása, saját hűtlenségi hajlamunk kiélése torzítva, valamint, hogy ha – úgy tűnik – tényleg nincs alapom a féltékenységre, és ez csak elrontja a kapcsolatunkat stb.), akkor sem tudom, hogy mit kezdjek az értéktelenségem tudatával, amit egyrészt az én érzelmi fejletlenségem (a készen kapott szeretet tetszett, most nem tudom, mi tévő legyek), valamint a partnerem növekvő passzivitása miatt is ott van bennem.
Tehát tényleg elvesztettem az érdeklődést bármi más iránt, mint a párkapcsolat és a partnerem, vannak "álérdeklődéseim", amelyek nem kötnek le, és ettől, ill. a beteges féltékenységtől már igazán nem tartom magam szerethetőnek, érdekesnek és izgalmasnak.
Megpróbáltam pár élménnyel előidézni újra a régi érdeklődési témáimat: ideig-óráig sikerült, de a partneremmel kapcsolatos történések rögvest törölnek minden egyebet az agyamból.
Egy nagy-nagy szerelemmel kezdődött köztünk minden pár évvel ezelőtt – legalábbis szeretem/szeretjük ezt hinni, és most ezt siratom, mert úgy érzem, valami sokkal higgadtabb, kevésbé odaadó érzelem vette át a helyét őbenne.
Bízom válaszodban”
A válaszom így szólt:
Valahol korábban írtam arról, hogy a szerelmi bánat is hasonlóan kínzó "lelki baj" kategória, de azért másabb, mert itt már "manifesztálódik" az a fajta – ahogy írod – értéktelenség érzés, ami a féltékenység idején eléggé ambivalens, és valójában az illető belső félelmei táplálják, nem a partner, ugyanis a közhiedelemmel ellentétben eléggé ritka, hogy valaki direkte kínozni akarna valakit azzal, hogy figyelmét más felé fordítja: éppen hogy nem kínozni akarja a másikat, hanem magának akar "jót" - és ezt vehetjük alapnak, bármennyire is kínzó ez a másik fél számára.
A féltékenységet nehéz, de még lehet " tisztázni", és kell is, és lépéseket is lehet tenni a megoldására a partnerrel – a szerelmi bánat, vagy az elhagyottság érzése teljesen más eset. Pozitívuma, hogy "kész helyzet" – bármerre lehet lépni belőle, és a tapasztalat azt mutatja, hogy a kínzó érzések azért kb. 1 hónap elteltével elviselhetővé válnak, ha az ember tudatosan dolgozik a csillapításukon. Negatívuma, hogy a szerelem a másik jelenlétét, kedvességét, törődését valósággal követeli, szinte kényszeresen: az ember hangoztatja, hogy "már nem törődik vele", stb., de mindez csak verbális leplezés.
Valami megoldásféle azért kínálkozhat – ha már biztosan megoldhatatlan a kapcsolat, akkor a legjobb intenzívebbé tenni a szociális környezetünket: felidézni régi ismeretségeket, rokonokat látogatni, kirándulni, lehetőleg túlélhető kalandokat keresni, és... bármilyen furcsán is hangzik: bármilyen kaland adódik (nem részünkről, hanem részünkre), azonnal beleugrani, de azzal a tudattal, hogy "ez csak átmeneti, kutyaharapás szőrivel" orvoslás. A lényeg az, hogy olyan élményeket kell keresni, amik szinte ideiglenesen "átprogramozzák" az elmét, igénybe veszik a teljes figyelmünket, koncentrálásunkat, stb. Bele kell fogni valami új, "tudatmódosító" szokásba, de nem evésről, italról, kábítószerről beszélek, hanem pl. ha nem mozogtunk rendszeresen, akkor mozgásról, úszásról, stb., egyebekről – az agyunk persze nem egyhamar szokik le a sajnálkozásról, de egyszerre minél tovább tudunk "kikapcsolni", annál könnyebben megy idővel .... senki sem hiszi el ilyenkor, de az emberi agy inkább szeret alkalmazkodni a külvilághoz, minthogy a belső káoszunk igazolását keresse a külvilágban – fogalmazhatunk úgy is, hogy: AZ AGY NEM HÜLYE, de segítenünk kell neki!
A kapcsolatok " lehűlése" sajnos törvényszerű, ha a kapcsolat elején is csak maga a szerelem, a kapcsolat volt a lényeg, ahogy mondani szokás: csak egymást nézik a párok, nem pedig egyfelé néznek. A szerelem egyfajta tudatmódosító állapot, és legalább annyi ideig megnöveli a párok hajlandóságát a közösségalkotásra (szociobiológiai értelemben) önkéntes alapon, amíg az utódok valamennyire önállóak nem lesznek (táplálkozás, stb.) ... ez kb. 4-7 év, és ha nem volt valami speciális közös érdeklődési kör, akkor sajnos tolerálni kell a figyelem eltérülését (nem kell feltétlenül szakítani), vagy keresni kell valami közös tevékenységet (ez a nehezebb, ha korábban nem volt).
Mellesleg a mai párkapcsolatok egyik legnagyobb problémájára tapintottál rá, legyen az bármiféle hosszú távú társulás: a figyelem, az érdeklődés csökkenése, és az ehhez való viszonyulás. " Sajnos" a szabadság világát éljük, így sokszor az ember magára marad ezekkel a problémákkal.
***
A fenti válaszra a következő reagálást kaptam:
„Kedves Brain Storming,
Köszönöm a választ, máris segített... Te már átestél a féltékenységen, vagy ilyen jól látod kívülről?* Mióta "kiteljesedett" bennem a dolog (pár hónapja), több barátnőm is ajánlotta, hogy menjek kineziológushoz**, mert odáig a férjemmel meg magamban is eljutottam, hogy mélyről jövő blokkolások és "parák" miatt jutottam ide, amik talán régesrégi, szülős stb. történetekben gyökereznek. Na és hogy egy kineziológus ezt meg tudja találni meg feloldani stb.
Tudsz ezügyben is tanácsolni?
Köszi”
Az erre írt válaszom a következő volt:
Nagyon szívesen!
*Hogy őszinte legyek, életem egyik legmaróbb féltékenységi szituációja váltotta ki bennem, hogy foglalkozzam a témával – jellemzőm, hogy igyekszem globálisan: intellektuálisan, fizikálisan, mentálisan megközelíteni a problémáimat... így jutottam el idáig, hogy alkalmazzam a korábbi tudásomat és ismereteimet a témára. Meg persze Paul Hauck könyvének előszava is adott némi motivációt, miszerint a féltékenységet még nemigen dolgozták fel tudományosan, nemigen van irodalma, ami van az felületes, és az igazat megvallva némi komplex tájékozottság birtokában még Hauck könyve is hézagosnak tűnik. Szinte kihívásként kínálkozott... (no meg, jobban szeretek "így siránkozni"...)
**A kineziológiáról nem tudok túl sokat, röptében utána olvastam, vannak fenntartásaim, de erről majd egy másik publicisztikában nyilatkozom. Annyit azonban megjegyzésképpen mondhatok, hogy bármilyen féltékenységgel kapcsolatos terápiát is forgat az ember a fejében, az csak akkor a leghatékonyabb, ha sikerül belevonnia azt is, akivel kapcsolatban a problémája felmerült.
Tanácsként egyébként azt tudom javasolni, hogy kommunikálni kell: el kell gondolkodni azon, hogy MIÉRT szereti az egyik ember a másikat, mit vár tőle, mit szeretne vele csinálni, milyen vágyai vannak, és ezt megbeszélni, egyeztetni – remekül fel lehet frissíteni egy kapcsolatot azzal, ha mindkét fél ír egy " kívánságlistát", amiben leírja, hogy mire vágyik, hogyan szeretne élni, és mi az, amelyikben a másikra konkrétan szüksége van – és ha kész, akkor ezeket kicserélni, aztán esetleg nem beszélni róla, hanem szépen végiggondolva elkezdeni megvalósítani azt, amit a másik szeretne, és ezt most már úgy tehetjük, hogy TUDJUK, hogy mit vár tőlünk ... Banálisnak tűnik? Tkp. az is – talán a legdirektebb megoldás, de lehet, hogy másképp egy már jó ideje, évek óta működő kapcsolatban nincs más lehetőség. Persze, ezt a drasztikus, kisiskolás fegyelmet követelő megoldási próbát kiválthatja valami közösen is kedvelt tevékenység végzése.
Lehet ezt egy kérdéssel bevezetni: "Mit szeretnél csinálni?", vagy ami a mi házunk táján is bevált: "Az csináljuk, amit te akarsz, de úgy, ahogy én akarom!"
Van olyan is, hogy az ember megérti, hogy nem lehet sem ő a teljes emberségével megoldás a partnere összes szociális igényére, és a partnerünktől sem várhatjuk el, hogy csak nekünk éljen – vannak olyan dolgok, amikben szeretünk vele lenni, de el kell engednünk, hogy a maga életét is kiélje, saját hajlamai után; és mi is megköveteltjük mindezt magunknak – vagyis keresünk társaságot olyan dolgokra, amiket mi szeretünk csinálni. "Egymás mellett élés" – ezt szokták erre mondani; de talán még ez is jobb, mint ilyen szociális vágyakat nem egyeztető, illúziókra építő kapcsolatban tengődni, arra várba, abban reménykedve, hogy "majdcsak fellángol egyszer a tűz" ... Mindenképpen azt érdemes célul kitűzni, hogy legyünk tisztában ezzel: hogyan akarunk élni, mit szeretünk csinálni, mitől vidulunk fel, mitől nyugszunk meg – a szerelem egy kellemes tudatmódosított állapot, ami elfedi a leendő hétköznapok kispolgári létezését, és sok házasság ezen alapszik, és megmarad "közgazdasági alapegység" szinten: " háztartássá" válik, ahol a hivatalos ügyek szövevénye alakít ki némi összetartó erőt, felszínes kényszerkapcsolat lesz belőle, ahol a felek néha puszta számlaegyenleg-tételekké válnak: "ki mennyit ad be a közösbe", persze anyagilag, holott a boldogulás nem azonos a boldogsággal, és érzelmi befektetésre van szükség, olyan gesztusokra, amiktől a másik többnek érzi magát, és hajlandó lesz önként ő maga is belénk fektetni, hogy mi érezzük többnek magunkat. Egy régi-régi barátnőm mondta, hogy: "nem egymást kell nézni, hanem egy irányba" (ezt persze ő arra értette, hogy ha vele akarok lenni, akkor követnem kell a római katolikus magatartást!), de nem egy Akárki Úr, és Akárkiné, akiket sokféleképpen lehet önvalójukon kívül azonosítani – hanem konkrét személyekként, akik életük egy részletét a másiknak szentelik. Nem teljesen, mert az szolgalelkűséget alakíthat ki, hanem kölcsönösen.
És tudni kell azt is, hogy nincs egyszeri alkalomból eredő tartós változás: egy kapcsolatba állandóan be kell fektetni, néha éppen akkor, amikor úgy néz ki, hogy nincs szükségünk egymásra.
Egy kapcsolat nem állapot – hanem munka, amiért meg kell dolgozni, mindkét félnek.
Azt hiszem talán nem voltam túl lelkesítő, de remélem akadt egy-két gondolat, ami talán segített.
***
Az olvasómtól érkezett utolsó levél:
„Kedves Brain Storming,
Újfent köszi. (…) Ide egyelnőre én adni nem, csak elszívni tudok, de nagyon, mert az ügy spékelve van egy 4 hónapos terhességgel, amit "elvileg" örömmel várunk. (vagyis "akit" - szóval a babát) Gyakorlatilag kicsit bonyolultabb a helyzet. De remélem, kis idő múlva már én is segíthetek valaki idelátogatónak esetleg, ha sikerült megküzdenem a démonokkal. Már mostanra is sok a tapasztalat és változás bennem, és megpróbálom a te gondolataiddal ezt felpörgetni.
Szia”
A levélből a következő kiemelésre:
(…) az ügy spékelve van egy 4 hónapos terhességgel, amit "elvileg" örömmel várunk. (vagyis "akit" - szóval a babát) Gyakorlatilag kicsit bonyolultabb a helyzet.
… a következőket reagáltam:
Nem is kicsit, talán. A terhességgel kapcsolatban tudni kell, hogy (bár ez sok mindentől függ, és egyénenként változik) eléggé erélyes hangulathullámzással szokott együtt járni – ha ilyenkor teljesen megváltozik a "világ színe" azon nem szabad csodálkozni. Persze, ez mind a várandós kismamára, mind a partnerére és a teljes szociális környezetére vonatkozik, vagyis nemcsak a kismamának kell tudni, hogy érzelmileg másképpen fog megélni dolgokat, és esetleg teljesen másként reagál a világra, másokra, de még a partnerére is, hanem ezt a partnerének is tudnia kell, akiben legfeljebb a kismama partnere terhességének a tudata újszerű, és "csak" a leendő apaság gondolata foglalkoztatja (bár néha ez elég fura dolgokat szokott a férfiakból is kihozni), ugyanakkor az ő szervezete nem megy át olyan drasztikus hormonális változásokon, és hónapról hónapra nem lép új, szokatlan fázisba a szervezete, ami a hangulatát, az érzelmi reagálásait is erősen befolyásolná – vagyis a " kispapának" is tudomásul kell vennie, hogy vannak a kismamának nem szándékolt reakciói, gesztusai, stb., amik a terhességének a következménye, "az csináltatja vele", és ha meg is kritizálják, sokszor a kritika nem neki szól - persze ez nem azt jelenti, hogy a kismamák panaszai lesöprendők – dehogyis, ez csak a másik személyére vonatkozó észrevételeket hangolja át: a konkrét cselekvésekre vonatkozó kívánságoknak eleget kell tenni, meg kell tenni, amit a kismama kér, és a személyes minősítéseket másként kell értékelni.
Folyt. köv.
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
