"valahol a világban mindenkinek vagy egy párja, akivel teljes mértékben kiegészítik egymást, és akire érdemes várni akár éveket" – és aki majd évekig tartó csalódást is okozhat…. "valahol a világban mindenkinek vagy egy párja, akivel teljes mértékben kiegészítik egymást, és akire érdemes várni akár éveket"(breky, Virtus, 2007.09.06)
Minél tovább vársz az "igazira", annál inkább fogsz örülni majd valakinek, aki egy kissé olyan, mint az "igazi" és amikor már nagyon nagyon elunod a várakozást, és annál nagyobbat fogsz csalódni benne.
A szerelem "állapota" a legteljesebb mértékben kompromisszum késszé, elfogadóvá, megértővé varázsolja az embert (hormonális alapon is), és ez az állapot hamar elmúlik... ha a "szerelmen" kívül nincs más összetartó erő, vagyis csak a kényszeres, hormonvezette "kell valaki, mert már régen nem volt" állapotban sikerült összeismerkedni, akkor egy idő után már csak azért maradnak együtt a párok, mert valóban: nem mernek egyedül lenni, vagy félnek attól, hogy a másik, aki addig uralkodni kezdett rajtuk (mert minden szoros kapcsolatban kialakul egy alá-fölé rendeltségi viszony!) majd valami kellemetlent tesz.
Az ember ösztönösen, sőt kényszeresen társas lény, ami nem csoda, hiszen a társadalom így maradhat egyben, emiatt a kényszeresség miatt ... ámbátor így szemlélve maga a tömegtársadalom az, ami kitermeli a maga beteg tagjait; vannak persze vívmányok, civilizáció, stb., ami ugyan segíti a TÚLÉLÉST, de ennek nincs köze a boldogsághoz, mint ahogyan a hosszú élet is inkább szerencse dolga, és nem egyéni teljesítmény, továbbá, ha az élet hosszúsága arányban állna a boldogsággal, akkor az emberek minél öregebbek, annál boldogabbak lennének, és a fiatalok és a gyerekek lennének a legboldogtalanabbak... vagyis van/lehet hosszú élet, és lehet boldog élet, de a kettő együtt fehér holló....
A "tökéletes pár" is egy amolyan állapot, mert az is csak akkor az, amikor éppen olyannak látjuk, és maga a felvetés is nonszensz, hiszen a tökéletes pár olyan, ami NEKEM LEGJOBBAN MEGFELEL, AKI AZ ÉN IGÉNYEIMET A LEGINKÁBB KIELÉGÍTI, merthát milyen legyen másmilyen - és ebben benne foglaltatik az a merőben önző gondolat, hogy ekkor nem érdekli az embert, hogy a másiknak én vagyok-e az, ami számára a tökéletes. Ha jobban belegondolunk: minden tulajdonságunk olyan, ami valakinek a tökéletességet nyújtja? Milyen ízlése lehet annak, aki engem tökéletesnek lát? Merő önzés, ami érthető, hiszen a "nagyon kell már valaki" kitermeli ezt az eszmerendszert, mert ez hozzásegít ahhoz a szemellenzőséghez, ami legyőzi azokat a gátlásokat, amik a kapcsolatok kialakítását általában gátolják...
Persze a válasz ilyenkor mindig ez: "de hát akkor ha nekem ő az igazi, akkor neki én vagyok az igazi", és ebben a "neki én vagyok az igazi" a mérvadó, merthogy sokaknak általában nem az kell, hogy ők rajongjanak valakiért, többeknek ez nem tetszik, ellenben mindenki szívesen sütkérezik az ostromlásban, az udvarlásban, sőt , egyik mércéje a vonzalomnak az is, hogy a hány olyat tudunk visszautasítani, akit a kacérságunkkal, provokálásunkkal közelítő lépésre sikerült gerjesztenünk...
A tökéletes partnerség így csak rövidtávon működhet, továbbá, ami működik randizgatva, az nem biztos, hogy működik a hétköznapokban, az együttélés futószalagján.
***
BRAIN STORMING, 2007
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
