Szólj hozzá!

Címkék:

1360359805_4662-ostrak-f.jpgSokan abban a téveszmében élnek, hogy „a sorkatonaság embert/férfit farag a fiatalokból”, és hogy „a mai fiatalemberek” – felteszem itt a 18-20 évesekre gondolnak – „azért olyan puhányok, mert nincs sorkatonaság”, stb. Már tucatszor leírtam különböző fórumokon és vitákban, így röviden leírom itt is, hogy miért téveszmék ezek.

(A félreértések elkerülése végett már az elején le kell szögeznem, hogy itt szigorúan a "SORKATONASÁGRÓL", és nem pedig "HIVATÁSOS, SZERZŐDÉSES ÉS ÖNKÉNTES TARTALÉKOS KATONÁKRÓL" esik majd szó!)

 

 

Már eleve ott csúszik a dolog logikája, hogy a legutolsó sorkatonai szolgálatot (és az előtte lévő 10-15 éves időszakban) is letöltők cseppet sem lettek férfiasabbak, sem fegyelmezettebbek, sem kötelességtudóbbak... ha ugyanis így lett volna, akkor szigorúbb apák lettek volna belőlük, akik nem engedték volna a mai fiatalságot így elkanászodni. Az biztos, hogy jobb apák nem lettek a katonaságtól, a mai fiatalság előtt jobb példaképet nem mutattak... szóval felesleges pénzkidobás lenne az egész. Amúgy meg egy fergeteges nagy kamu az egész hírverés. legalább akkora esélye van, mint a halálbüntetés bevezetésének. ... Én azt mondom, szégyellje magát az a szülő, aki szégyelli a gyerekét, és ne az államtól várja, hogy embert faragjon belőle. Az olyan ne akarjon gyereket nevelni, és pláne fiút ne akarjon, aki azt hiszi, hogy a katonaság teszi férfivé a fiúkat.

Sose értettem, miért mesélik élvezettel sokan, hogy milyen nevetséges és megalázó dolgoknak voltak kitéve… Az pedig egyenesen szánalmas, ha valaki arra büszke, hogy milyen derekasan állta a szívatásokat, és esetleg ő maga is hogyan művelt ilyeneket a „kopaszokkal” „öreg korában”.

BRAIN STORMING, (2007)

 

 

800px-gay_flag_svg.pngNéhány fontos dolog, amit a melegházasságok hangos ellenzői nem tudnak, vagy nem tudnak felfogni - egyszerű érvek, melyeket a kritikusok nem nagyon tudnak cáfolni.

*** *** ***

Érdekes, hogy milyen sokan hiszik azt tévesen, hogy a melegházasságból az emberiség kihalása következne – ez szimpla tudatlanság és tájékozatlan előítélet. Én azt mondom, hogy bizony még örülhetnének is neki, mert pl. a meleg kapcsolatokban való örökbefogadás nemhogy növelné, hanem puszta szimpla biológiai logika alapján még csökkentené(!) is a homoszexualitásra hajlamosító gének terjedését vagy fennmaradását. (A feltételes mód indokolt, később megírom, miért.)

Ha olyan ember adja tovább a saját génjeit, akinek a génjei hajlamossá teszik az utódot a homoszexualitásra, természetesen a gén öröklődik - ergo az üldözötté tett homoszexualitás a szoros társas viszonyra vágyók számára a heteroszexuális kapcsolatot teszi csak hivatalosan és elfogadottan elérhetővé, így az ilyen kapcsolatban való szaporulatban a homoszexualitásra hajlamosító gének is öröklődnek. Ha azonban a meleg párok (akár férfiak, akár nők alkotják) örökbe fogadhatnak, akkor a saját génjeiket nem adják tovább, így a homoszexualitásra hajlamosító gének lassan kiszelektálják magukat, mivel nem adódnak tovább. (Fontos megjegyzés itt, hogy a sokszor felbukkanó "tanult” vagy pontosabban „gerjesztett homoszexualitás" elképzelést most hanyagoljuk, mert ehhez nagyon speciális, rendszerint eléggé inhumánus közösségi viszonyok szükségesek ... mint pl. az egynemű börtönök, vagy a hosszan (önkéntes alapon) összezárt egynemű csoportok /élükön a kolostorokkal és a zárdákkal!/ ... mely körülményeket is az emberek alakítják ki, vagyis mondhatjuk, hogy a gerjesztett homoszexualitás is emberi találmány). .... Röviden: a nagy ellenzőknek legyen elég az a logika, hogy a meleg házasság egyenesen vezet a homoszexualitásra hajlamosító gének természetes kiszelektálódásához.

No de! Kérdés, hogy az üldözött homoszexualitás egyáltalán káros-e, vagy esetleg egy olyan szintézis mellékjelensége-e, amely inkább a humánus jellemzők magasabb szintű szintézisét foglalja magában, ami a képességek szélesebb spektrumát jelenti... vagy mindössze teljesen közömbös jelenség, akár a balkezesség, vagy a kopaszodás, esetleg a szem, vagy a bőrszín? Szerintem a homoszexualitás valahol pontosan ugyanazon a szinten van, ahol a szinte aszexualitást mutató kutatók és hasonló személyek vannak, akiknek a kvalitásai megérdemelnék, hogy öröklődjenek, ugyanakkor ezeknek az egyedeknek eszük ágában sincs az utódgondozás feladatát magukra vállalni. A művészvilág szinte minden ága, a filozófia, a kreatív alkotásokat létrehozó szellemi áramlatok stb. csupa olyan kvalitásokat és olyan képesség-szintézist kívánnak meg, melyek egyaránt jellemzőek a nőiesnek és a férfiasnak nevezett vonásokra... vagyis a szigorúan elkülönített nemiség inkább szélsőséges előítéletességet jelent az emberi civilizációban, semmint kiegyensúlyozott, humánus emberszemléletet. A szaporodást természetesen a két nem különbségét adó hím- és nőivarúság jelenti, ám azt, ami emberré tesz minket, az az agyunk működése – ezt pedig a magzati korban is a biológiai nemiség kialakulásától elkülönült időbeliségű folyamat alakítja ki, vagyis az agy nemiségének jellege teljesen eltérő lehet a látható nemi jellegtől... Vagyis nem a pénisz teszi a férfit, és nem a punci a nőt, hanem az agynak az elemző/domináns és szintetizáló/kompromisszumkész jellege, melyek egymáshoz való aránya egy folytonos spektrumon helyezkedik el, és csak a rövidlátó konzervativizmus hiszi azt, hogy csak a két szélsőségnek van létjogosultsága. ...

Ám nézzük meg a dolgot még egy másik szemszögből is!

Röviden összefoglalva az előzőeket: meleg pároknak nem lehet biológiailag saját utóda, de örökbe fogadhatnak, ám a saját génjeiket nem adják így tovább. Tehát a homoszexualitásra hajlamosító gének nem mennek tovább. Most nézzük meg, ma mi a helyzet: csak hetero-pároknak lehet gyermeke (természetesen – és sajnos! – azoknak sem mindig), ergo a meleg felnőtteket is hetero-szülőpár (férfi és nő) nemzette illetve nevelte (a csonka családok, mostohaszülők, stb. esetével most nem foglalkozunk)... vagyis a hetero-szülők megléte nem biztosíték arra, hogy egy gyerek ne legyen meleg felnőtt korában. Az, hogy valaki meleg, nem felvett szokás – ahogy a homoszexualitás nagy kritikusai szeretik hangoztatni –, nem valami „élvezetek hajszolásából fakadó kíváncsiság”, vagyis "leszoktatni" sem lehet valakit róla. A meleg szülők tehát még logikailag sem lehetnének okai annak, hogy az általuk nevelt, örökbefogadott gyerekből meleg felnőtt lenne. Ellenben nagyon is valószínű, hogy toleráns lenne felnőtt korára...és meggyőződésem, hogy elsősorban ettől rettegnek a kritikusok.

Tegyünk azonban hozzá az egész témához egy agyon szem elől tévesztett szempontot is! Sokan figyelmen kívül hagyják azt a tényt, hogy maga a házasság intézménye is válságban van ... Ez alól a meleg házasságok sem lesznek mentesek. Szerintem ezért nem az első meleg házasságok az érdekesek, hanem majd az első meleg válások lesznek azok!

Véleményem szerint így lehet humánusan és ésszerűen közelíteni ehhez a témához.

BRAIN STORMING, 2015.06.27.

***

A blogban szintén olvasható:

Az ’AZONOS NEMŰEK’ EGYÜTTÉLÉSÉRŐL jut eszembe…

Néhány gondolat a nemi szerepek átalakulásának hátteréről és következményeiről

masculine_feminine_continuum_final_outlines.jpgA nemi szerepek és sztereotípiák azért vannak átalakulóban, mert ma már nyilvánvaló, hogy nem a külsődleges nemi jelleg tesz valakit „jellegében” férfivé, vagy nővé. Az agy neme dönti el, hogy kinek domináns jellegű, kinek kompromisszum kész, alkalmazkodó jellegű a fő személyiségvonala. A agynak meg azért lehet a külsődlegestől teljesen eltérő nemi identitása, mert a magzati korban az agy alapvető struktúrái nem akkor alakulnak ki, amikor az ivarszervei, és mindenkinek teljesen egyedi, maximum statisztikailag meghatározható a domináns vagy az alkalmazkodó jellegének az összetétele – ezt nevezhetjük hétköznapian férfias/maszkulin, vagy nőies/feminin jellegnek. Szóval lehet valaki alapvetően csinosan nőies, de agyilag teljesen, agresszívan és racionálisan férfias, és viszont. Ha nem így lenne, nem létezne a homoszexualitásnak az a magas foka az embernél, ami ténylegesen megvan. A domináns jelleg szeret uralkodni, és ha valami miatt alkalmazkodni kénytelen, ezt rettentően rosszul tűri, agresszívvá kezd válni... stb. ..... És hogy hol van "az anyagiakat termelő értelmes munka határa"? Egyszer olvastam egy furgon hátulján a rendszám mellett: "Munkaidőm kötetlen, hajtok, mint a töketlen." Aki maga döntheti el, hogy mennyit dolgozzon, az rendszerint túlvállalja magát – olyanok vagyunk ugyanis, mint a hangyák: ahol van, oda még rakni akarunk. Az is tény, hogy ha egy házasságban/kapcsolatban a nő veszi át a domináns szerepet, akkor rendszerint igaz, hogy a férfit a "hasznossága" alapján kezdi megítélni, és lehet, hogy állandóan panaszkodik neki, hogy "nincs rám időd", de azonnal fel is menti, mert az idejét munkával tölti. Ha a férfi a domináns, akkor rendszerint vagy vannak közös programok, de ezt a férfi határozza meg, vagyis az ő hobbijának vagy kedvtelésének a részesévé válik a család. ... Nincs ezzel semmi baj – a kapcsolatok akkor működnek jól, ha egy dominanciára vágyó egy kompromisszum-késszel jön össze, mert akkor mindketten megkapják azt, amit akarnak. .... Másik dolog – a szaporodásbiológiában közismert tény, hogy a hímeket a nőstények szelektálják, ergo a mai fiatal férfiak nagyjából azért olyanok, amilyenek, mert perpill ilyen formán tetszenek a ma nőtársadalmának. Az talán közhelyes, hogy a pávakakas farktollkoronáját is a nőstények szelektálták olyanná, amilyen, annak ellenére, hogy ez életveszélyes a kakasok számára, mivel így sokkal könnyebb prédát jelentenek a ragadozóknak. Náluk az egészség és a többletenergia jele, ha "ilyesmire is futja" - az embereknél más a helyzet. Voltak olyan tanulmányok itt Magyarországon, melyek a válások nagy számát a nők függetlenedési, önállósodási törekvése részének tekintették, mert a magyar családjogi törvény eléggé egyoldalúan a nők részére kedvezőbb ítéleteket hoztak a válási pereskedésekben... és ennek tulajdonították azt is, hogy a nők erősen preferálták a férfiak erejük feletti munkavállalását – merthogy az így kialakult helyzetben majd úgyis megromlik a kapcsolatuk, ami válással végződik, ámde a házasságban szerzett közös vagyon a váláskor feleződik, ergo a kisebb keresetű fél mindenképpen jobban jár. ... Talán részben ezért is nem jött még idehaza divatba a házassági szerződés, ami eleve leírja, hogy különváláskor ki-ki "mennyit vihet magával". ... Szóval, bonyolult a struktúra, egy hosszú távú kapcsolatban, ha a felek egy elvárt szerepet játszanak, akkor valamelyik fél biztosan rosszul jár idővel. Nem beszélve arról, hogy hiába akarnak a hímek "biológiai alapon" dominánsak lenni – ha biológiai alapon szemléjük az embert, akkor a legtöbb együttélésnek valahol 4 év után vége kellene hogy legyen – mire az egyszeri utód önállóvá nem válik – mármint biológiailag. Amit mi, emberek művelünk, az minden, csak nem "természetes". Fogalmazhatnék úgy is, hogy a jelenlegi, civilizált társadalmi viszonyok között nem életképes a hosszú távú kapcsolatok léte.

BRAIN STORMING, 2014.

women-and-money.jpgGyakran hallott elképzelés a nőktől a következő: „A férfiaknak a jó nem kell. Ez tény. Az olyan nők kellenek nekik, akik a pénztárcájukra utaznak. Én viszont hiszem, hogy egyszer megtalálom azt, aki értékelni fogja bennem, hogy nem ilyen vagyok és megbecsül.”

Nos, a pasik talán inkább azt szeretnék, ha lenne annyi anyagi javuk, hogy a nők legalább azért szeressék (vagy keressék) őket. … A nők amúgy is csak az olyan férfiakat preferálják, akiket irányítani tudnak; mivel a mások feletti hatalom a gyengébb nem számára „mindent pénzt megér” ... A férfi után futó nő egy hollywoodi álomgyári termék, amit valószínűleg olyan férfiak írtak meg, akik ezt várnák el a nőktől. Mellesleg egyik nő sem hajt direkte a férfiak pénzére, hiszen a nők többsége úgy van ezzel, hogy "az nekik jár"...

BRAIN STORMING, 2014

man-ly.jpg

A Férfiak Klubjáról jut eszembe…

Amolyan Columbo-módján már régóta motoszkált a fejemben, hogy mi zavar abban, ahogyan a Férfiak Klubja reklámozza magát, amilyen szellemiségű posztokat közöl... Aztán beugrott egy régesrégi szociológiai tanulmány, ahol a férfiak relatív deprivációjáról írtak: amióta a nők folyamatosan emancipálódnak, emelkedik a társadalmi státuszuk, rangot kaptak minden téren,a férfiak státusza nem nőtt. Vagyis sok férfi a nők társadalmi térnyerésének következtében érzi úgy, mintha a férfi-mivolta már nem érne annyit, mint régebben. A férfiaknak nem lett rosszabb, csak éppen nem lett annyival jobb, mint a nőknek.

Ez különösen a családos, vagy elvált férfiakat viseli meg, mivel ma már egyrészt a „családfő” csak egy ódivatú elnevezés, a „ház ura” meg már egyenesen röhejesen öntömjénező. A „kenyérkereső” fogalma is kezd kimenni a divatból, mivel ma már a nők is ugyanúgy követelik a munkalehetőséget a család mellett is.

A férfiaknak sírhat a szájuk a státuszuk relatív csökkenése miatt, még mindig sokkal több lehetőségük van az érvényesülésre, mint a nőknek. A nagy férfias férfiak sírnak a pedagógusi pálya elnőiesedéséért – Uraim, a feladat adott: amíg a nők nemigen lehettek pedagógusok, addig volt rangja a pedagógus hivatásnak. Amióta nők is taníthatnak, és kiderült, hogy jobbak és alkalmasabbak erre, mint a férfiak általában, a férfiak szépen eltakarodtak a pályáról, és szépen lehúzták a fizetéseket és a státuszt is. Kérdés: miért nincsenek férfi tanítók és ovóbácsik ma (tisztelet a kivételnek!)? Mert ma ez már „nem karrier” egy férfinek.

Mitől félnek azok a férfiak, akik klubbot szerveznek azért, hogy onnan mutassanak példát a többi férfinak? Miért félnek önmagukban férfiak lenni? Miért érzik úgy, hogy bandába kell verődni, és akkor majd ők onnan megmutatják?

Az a sanda gyanúm, hogy ez esetben jó helyen kapirgálunk, ha „nagyszájú kocsmába járó” férfiakat vesszük analógiának, akik inkább elmennek hazulról, csak ne kelljen otthon szembesülni a feleség határozottságával, a gyerekek előtti tekintélytelenséggel, stb.

Uraim – tessék otthon, családi körben osztani a férfi észt, tessék családi körben kiharcolnia férfiúi tekintélyt, és nem galeribe verődve remélni, hogy majd egységben az erő alapon, majd ha egy helyen sok pasi összejön, akkor majd férfinek tekintik őket. Garantálom, hogy egyetlen IGAZI FÉRFI sem lép be egy olyan klubba, ahol azt akarnák neki megtanítani, amit már amúgy is tud.

Röviden: a Férfiak Klubja valamiféle csoportterápia lehetőség olyan hímneműeknek, akik szeretnének férfivé válni, és ezt úgy szeretnék elérni, hogy kinevezik magukat a Férfiak Klubjává, és ettől a tagságtól remélik, hogy majd egyszer talán azok lesznek.

És még egy gondolat – említettem, hogy szerintem igazi férfiak nem fognak csatlakozni a klubhoz. Felmerülhetett az olvasóban, hogy vajon miért nem? A válasz egyszerű – egy csoportnak előbb bizonyítania kell a nevéből sugárzó üzenetet, majd azután a csoport KIVÁLASZTJA azokat, akiket méltónak tart a tagságra… vagyis nem „beregisztrálós” úton lesz valakiből férfi, hanem „meghívásos” úton. Persze így is, úgy is röhejes a dolog – a jelentkezők és a klubtagok majdan úgy vélhetik, hogy a tagságuk alapján jogosultak lesznek arra, hogy mintául szolgáljanak a többi hímnemű számára… Bocsánat, de a tettek azok, amik mintává tesznek valakit, nem pedig a szentbeszédek és pláne nem az „elgondolkodtató gondolatok megosztása” arról, hogy „mennyire is nagyszerű dolog nagyszerű férfinek lenni”.

Az igazi férfi nem attól férfi, hogy férfi, hanem attól, hogy valamit férfiasan tesz… ettől azonban még nem lesz se jobb ember, se értékesebb, se követendő, se más – mindösszesen példa. A „férfi” amúgyis csak egy korlátozott terjedelmű, összefoglaló név azokra, akik hímnek születtek. Semmi értelme ezen az alapon értéket tulajdonítani neki – sem az ember férfi, sem a női mivolta önmagában nem érték… ha ezen az alapon képezünk értékeket, ezzel automatikusan kizárjuk ezekből az értékekből azokat, akik nem annak születtek, ergo a „nagy férfiaskodás” tkp. nem más, mint szexizmus. Ha ugyanis azt mondjuk, hogy „a férfi ilyen, meg olyan”, akkor ezzel azt is mondjuk, hogy „a nő nem ilyen, meg olyan”, és az olyan hím, aki nem „ilyen, meg olyan”, akkor az már nem is férfi. Röviden: a férfiaskodás nem más, mint olcsó, hétköznapi használatú diszkriminációs játék és játszótér az elfojtott indulatok, frusztrációk, stb. kiélésére. Mert mennyivel könnyebb a mai „nem férfias” fiatal srácokon bosszankodni, hogy „hogyan számítsunk ezekre a jövőben?”, mint azon, hogy „basszus, hiszen ezeket a srácokat a mi generációnk nevelte fel!”. Sokkal könnyebb a fekete-fehér, férfi-nő ellentétpárban gondolkodni, mint abban, hogy a külső nemi jellegek ellenére bárkinek lehet bármilyen személyisége, nemi vonzalma, nemi identitástudata, szakmai hajlama, szellemi kvalitása, stb. Remek dolog is az, ha pusztán az alapján el lehet dönteni, hogy ki milyen sorsra érdemes, hogy fütyije, vagy puncija van – remek dolog is szemellenzősen és előítéletekkel degeszre tömve szemlélni az embereket… Mert ma még ez is dívik: ha egy férfi vall kudarcot, akkor rendszerint valamilyen külső tényezőt okol, ha azonban egy nő vall kudarcot, azt rendszerint a férfiak a képességek hiányának tudják be. Ha egy férfi sikert arat, azt a képességeinek és a saját érdemének tartja, ha egy nő ér el valamilyen sikert, akkor a férfiak rendre külső körülményekre és a szerencsére hivatkoznak. És így tovább… A többség azzal próbálja csillapítani a nemek között lévő feszültségeket, hogy „mindkét oldalnak van mit tennie”, és hogy „a férfiak a nők kedvéért akarnak férfiasak lenni, és a nők pedig a férfiak kedvéért akarnak nőiesek lenni”, stb. … A férfiak rendszerint ilyen szövegekkel takargatják a státuszvesztésből adódó frusztrációjukat – az irodalom, a történelem, a vallások, a művészetek, a politika, stb. és az ezeket bemutató minden média azt a tényt ordítja a mai férfiak felé, hogy eleddig a „férfi volt a teremtés koronája”, a férfiak határozták meg a emberiség sorsának alakulását… és akkor igencsak megalázó az az élmény, ami nap mint nap éri őket a nők felé való kötelező udvariasság, az otthoni női szeszélyekhez való kényszerű alkalmazkodás, stb. miatt. Nem csoda, ha hirtelen úgy érzik, hogy „micsoda méltatlan szerep”… ezért minden alkalmon kapva kapnak, ha egy nőt okolhatnak valamilyen kudarcért.

És részben innen származik az a téveszme is, hogy „a nők bizonyos szakmákra egyszerűen nem alkalmasak… csak azért, mert nőből vannak” … na de uraim: amióta társadalomban él az emberiség, a nők azóta elnyomásban éltek. Az emancipációjuk még alig jár gyerekcipőben… nem arról van itt szó, hogy nem tanultak meg élni a férfiakkal való egyenjogú státuszukkal, hanem arról, hogy a férfiak vezette társadalom annyira lenézte a nőket a történelem folyamán, hogy ma a nők szinte betolakodónak számítanak minden olyan területen, ahol eddig javarészt férfiak tevékenykedtek. És érdekes, hogy a férfiak nem „üde színfoltként” tekintenek rájuk, hanem vetélytársként – na persze: kritizálhatjuk a nőket a női praktikákért, ámde csekély fricska ez az erősebb nem orra alá azokért a évezredeken át tartó elnyomásért, amit a hímek részéről el kellett szenvedniük. (Röpke példa erre a „gyermekágyi láz” este, ami a férfiak által uralt egykori orvostudomány mélységes szégyene – az akkori orvostársadalom számára természetes volt, hogy a szülő nők meghaltak a szülés után, és attól rettegve, hogy talán nem végzik jól a dolgukat, inkább minden mást okoltak, csak nem magukat… amibe temérdek anyai örömök elé néző nő halt bele. És mindet miért? Mert nem voltak hajlandók kezet mosni – mert ennyit nem ért nekik egy szülőszobán fekvő nő élete.)

További megszívlelendő tanács lehet a „nemiség szélsőségesen eltévelyedett megítélésével” kapcsolatban, hogy súlyos hiba lenne mindenféle pozitív tulajdonságot csak az egyik nem részére írni (mint történt a „Mitől férfi a férfi?” körkérdés válaszainak közzétételében)… Mert ha minden jó tulajdonság teszi a férfit férfivá, akkor a nőket megintcsak kirekesztjük már eleve abból a kategóriából is, hogy szimplán „jó emberek” legyenek. A felsorolt tulajdonságok (csak pár kiragadott példa: bátor, céltudatos, cselekvőképes, egyenes, erős (fejben és lélekben), felelősségteljes, gondoskodó, határozott, igényes, kitartó, magabiztos, okos, önálló, szenvedélyes, udvarias, vagány, stb.) a „jó emberekre” vonatkoznak, nemtől függetlenül. A kérdést feltevők, majd a listát közzétevők éretlenségét fémjelzi, hogy a közzététellel mintegy azt sugallják, hogy a szimpla klubtagsággal majd minden tag már a magáénak vallhatja valamennyit.

Talán az bántja a Férfiak Klubja alapítóinak a szemét, hogy a mai fiatal srácok nem a kedvükre valóan férfiasak? Hiszen, könyörgöm – ha a maguk bevallása szerint „a nőkért akarnak férfiasak lenni”, akkor vegyék észre, hogy a világ változik, és a nők férfiideálja is változik; és ez egyáltalán nem „romló, vagy javuló tendenciában” megítélhető, hanem egyszerűen csak „változó” – ma ilyen, holnap olyan. Az alapvetően JÓ emberi tulajdonságok sosem fognak kimenni a divatból… és csak hátrébb az agarakkal, középkorúak díszes társasága: a mai tizenéves generációt a miénk nevelte (mint utaltam rá feljebb). Azzal, hogy most a hímek elkezdenek „emberkedni”, hát ezen már semmit sem változtathatnak. Csak azért, mert nincs most semmilyen háború, nem kell egyet külön kezdeményezni a meglévő generációk között. „Apa-fia-körök”? Mit akarnak ezzel mondani, mit akarnak ezzel (kimondatlanul is) az éretlen, megvezethető apák szájába adni? Nem mást, mint ezt: „Fiam, amit és ahogyan te csinálsz, az és úgy nem jó. Gyere el velem mások színe elé, ahol majd jól megmutathatom neked, és mások fiainak, hogy mit és hogyan kell csinálni… MERT AHOGYAN TE VAGY FÉRFI, AZ NEKEM NEM JÓ, ÉS HA NEKEM NEM TETSZIK, AKKOR SENKINEK SEM TETSZIK. HA OTTHON ÚGYSEM FIGYELSZ RÁM, MAJD MÁSOK ELŐTT LEGALÁBB MEGJÁTSZOD, HOGY MÉGIS JÓ APÁD VAGYOK.”

Tán az a baj, hogy nem az egy generációval ezelőtti divatot követik a mai fiúk? Uraim – tetszettek volna beleszólni az öltözködésükbe… ami megintcsak nevetséges, mert az ízlésről vitatkozni, és kifogásolni? Ugyan már! Nemhogy örülnének annak, hogy ma már javarészt leomlottak azok a falak, amik akár 50 évvel ezelőtt is konvencionálisan a fiúk és lányok között voltak. Ellányosodnak a fiaink? Uraim – azért kellene haragudnunk rájuk, mert ők már szót tudnak érteni a másik nemmel; több időt tudnak együtt tölteni; képesek úgy kifejezni az érzéseiket, mint ahogyan nekünk annak idején még ciki volt? Ilyesmit kifogásolni nem éretlenség, hanem egyenesen rosszindulatú ostobaság – mintha a mai tizenéves generáción akarnának bosszút állni a frusztrált középkorúak azok miatt a lehetőségek miatt, amikért tkp. ők maguk is hozzájárultak a munkájukkal.

Annyiféle ellentét miatt vannak feszültségek a társadalomban amúgy is – miért kell fezsültségeket szítani a férfiak és a nők között; a magukat férfiasnak tekintő férfiak, és a nem látványosan férfias férfiak között; a különböző generációk között? Ha már társadalmilag hasznosak akarnak lenni, akkor tegyenek olyat, amit közösséggel együtt lehet igazán megtenni – ha annyi felesleges energiájuk van „férfiaskodni”, akkor a tetteikkel mutassanak példát, ne pedig azzal, hogy összegyűlnek és megbeszélik, hogy „Aszta mindenit, mi aztán tényleg faszagyerekek vagyunk!”.

***

BRAIN STORMING, 2014.12.31.

 

 

 

féltékenység.jpgBRAIN STORMING

A FÉLTÉKENYSÉGRŐL

Honnan ered? Mi az oka? Miért alakul ki? Szükségszerű a szerelemhez? Hogyan küzdhető le – ha egyáltalán? Kik szenvednek tőle, és miért? Van értelme? Ha van, mi? Mi egyáltalán, és hogyan "működik"? …

Tartalom:

1.___Alapkérdések

2.___A féltékenység meghatározásairól és ennek emberi vonatkozásáról

3.___Féltékenység kontra irigység

4.___A tipikus féltékeny szólamokról

5.___Féltékenység és szerelmi bánat

6.___A féltékenység csoportlélektani szemszögből

7.___A féltékenység és a feltétel nélküli szeretet

8.___A féltékenység – aforizmákban

9.___A féltékenység, mint „kényes” és „tabu” téma

10.__Megjegyzések – válaszok, ill. kommentárok

11.__Az „érzés-analógia”

12.__Féltékenység és egy kis endokrinológia

13.__A féltékenység fajtái

14.__A féltékenységi stratégia

15.__A féltékeny-stratégia eredménye

16.__A féltékenységi stratégia paradoxonja

17.__A féltékenység „értelme”

18.__A féltékenység szükségességéről

19.__További megjegyzések és reagálások

***

1. Alapkérdések

Vizsgálódásom kezdetén ezek voltak az alapkérdéseim:

Honnan ered?

Mi az oka?

Miért alakul ki?

Szükségszerű velejárója a szerelemnek?

Hogyan küzdhető le – ha egyáltalán?

Kik szenvednek tőle – és miért?

Van értelme? Ha van, micsoda?

Mi a féltékenység egyáltalán, és hogyan "működik"?


Úgy gondoltam, mivel számos egyéb lelki probléma alapja lehet, így talán nem felesleges beszélni róla!

***

2. A féltékenység meghatározásairól,

és ennek emberi vonatkozásáról

Az egyik forrás(1) ezt írja a féltékenységről (többek között):

„A féltékenység egy érzelem, melyet akkor élünk át, ha valaki, akitől vágyunk valamire (tipikusan figyelemre, szeretetre vagy gyengédségre), egy harmadik személynek nyújtja ezt a valamit.”


Definíciónak elég jó, de nézzük tovább:

„A féltékenység nem egyszerűen abból ered, hogy nem kapjuk meg, amire vágyunk: a gyerek* féltékenységét még csillapítja, ha ő is kap az édességből, de egy féltékeny szerető már kizárólag magának akarja a szeretett személy figyelmét.”


*A gyerekes példa jól mutatja a biológiai eredetet: olybá' tűnik, hogy itt bizony egyfajta kora gyermekkori állapot felidéződéséről lehet szó.

Nem feltétlenül "rossz beidegződésről" van szó, hanem egy biológiailag meghatározott ösztönös késztetés felelevenedéséről, miszerint: "ha nem kapok figyelmet a szülőmtől, akkor veszélybe kerül az életben maradásom!” Ezért van az, hogy az állatvilágban pl. a madaraknál és az emlősöknél, ahol több utód is születik egy fészekben vagy alomban, ott elindul a vetélkedés a szülő tápláló figyelméért.

Lásd. a madaraknál a több-fiókás fészkekben a tátogató reflexre való reagálása rovart hozó szülőknél, vagy a sertéseknél a "csecs-rend" kialakulása (nem is beszélve itt az olyan durván erőszakos konkrét példákat, mint pl. hiénáknál a legagresszívebb újszülött kölyök gyakran egyszerűen megöli a nála gyengébb testvérét!).


A féltékenységnek tehát megvan a biológiai alapja: ha a szülő-figura (az állatvilágban persze a valódi szülő) figyelmét nem birtokoljuk a testvéreink között, akkor a létünk maga kerül veszélybe!

Ezzel lehet analóg az emberi féltékenység is: a féltékeny ember a másikat szülőfigurának tekinti, és a figyelme csökkenését iránta így (eredetileg biológiai, de a Homo Sapiensnél) a mentális létezése veszélybe kerülésének tekinti.

***

3. Féltékenység kontra irigység

Az említett forrásban is különbséget tesznek a féltékenység és irigység között, miszerint:

„(…) különbséget tesznek féltékenység és irigység között: a féltékenység lényege, hogy meg akarjuk tartani, ami a miénk, míg az irigység lényege, hogy vágyunk valamire, ami nincs a birtokunkban.”
Azért fontos ez a különbségtétel, mert ez mutatja, hogy egyrészt …

  1. a féltékenység inkább a már kialakult szerelemhez, intim viszonyhoz kapcsolódik; míg
  2. az irigység inkább köthető a hódítás szakaszához, amikor szerelemről még nemigen van szó, hanem csak vágyról, akarásról. Persze egy hódítgató is érezhet féltékenységet, de csak akkor, amikor már úgy érzi, hogy a meghódítandó személy figyelme, vagy személyiségének, tevékenységének valamely aspektusa "már az övé", vagyis "befektetése részben már megtérült", úgy érezheti, hogy az illető azt a részét már "hozzá köti".

Sokan, akik "hódítanak", sokszor azzal nyűgözik le a meghódítandó felet, hogy úgy tesznek, mintha már "birtokolnák az illetőt" - egy szituatív kedvező kimenetelt (pl. egyszerű visszaköszönést, apró szívesség állandóvá tételét, stb.) általánosítanak a másikra: sok ember, ha valaki így tesz vele szemben, azon kezd gondolkodni, hogy vajon mivel adott erre okot, de mivel általában kellemes dologról van szó (kiszolgálják a meghódítandót, kielégítik valamilyen mentális szükségletét), ezért inkább élvezik, és hamar beleszoknak, ahelyett hogy mérlegelnének.... idővel aztán függőség is kialakulhat, stb., … sok esetben így működnek a hódítások.

***

4. A tipikus „féltékeny szólamokról”


Paul Hauck ezt írja a Féltékenység(3) c könyvében (40.o.):
A féltékeny ember irracionálisan gondolkodik. c. fejezet.

"Csak akkor vagyok valaki, ha szeretnek."

"Enyém vagy, tedd, amit parancsolok."

"Meg kell kapnom, amit akarok. Engedelmeskedj nekem, mert így igazságos, és jogos."

"Bolondot csináltál belőlem."

"Sose leszek többé szerelmes."

"Mindenki nős/férjnél van, aki hozzám illene."

"Már nem vagyok fiatal. Hogy tetszhetnék valakinek, amikor már oda a hamvasságom, a csinosságom?"

"Nincs, aki pótolhatná a régi partneremet."

Vetítsük le ezeket a kijelentéseket szociobiológia vetületre:

1. "Csak akkor vagyok valaki, ha szeretnek."

- Ha nem szeretnek, akkor nem teljesítik a létezésem feltételeit, tehát akkor nem egyszerűen nem vagyok valaki, hanem egyáltalán nem is vagyok – mivel elpusztulok. A féltékeny, mivel szülői, gondozói pótléknak tekinti a másikat, így ez alapján léte fenntartásának bizonytalanságát éli át – persze mentálisan.

2. "Enyém vagy, tedd, amit parancsolok."

- Kell, hogy azt tedd, amivel életben tartasz, mert ettől függ a létezésem. Az utódok szükségleteiket olyan jelzésekkel jutatják a szülők tudomására, ami azokban kényszeresen kiváltják azt a törekvést, hogy azokat teljesítsék – néha a szülők csak azért etetik az utódokat, hogy ez a kényszeresen kiváltott állapot „elmúljon”: vagyis nem azért etetik az utódokat, mert tudják, hogy enniük kell, hanem azért, mert az etetési tevékenységgel tudják a kényszeres reakciót kiváltó ingereket „megszüntetni”. Erre építenek a féltékenyek, amikor a másikban az utódgondozáshoz hasonló reflexet kívánnak előidézni az ő irányukban.

3. "Meg kell kapnom, amit akarok. Engedelmeskedj nekem, mert így igazságos, és jogos."

- Az „igazságosság” és „jogosság” elégé viszonylagos fogalmak – az önös érdek mindig igazságosnak és jogosnak tűnik. A gyermeki lét egyik jellemzője, hogy a gyermek alapvető önfenntartó stratégiáját alkalmazza: létfenntartási szükségleteit gátlás nélkül közli, és kiköveteli magának. Ha ez gyermekkorban egyrészt vagy sérül, vagyis tartósan kielégítetlen marad, vagy pedig túlságosan gyakran válik kielégítetté, vagyis a gyermek nem tanulja meg igényeit kontrollálni, önállóan kielégíteni, akkor ezek látszólag a felnőttkorban visszatérnek, valójában azonban soha el nem múltak, csak konszolidált formában működnek - amikor az ember intim viszonyba kerül valakivel, akkor ez a kora gyermekkorra jellemző intimitási helyzet kiváltja az ezekhez a viszonyokhoz való attitűdöket és az illető követelőző lesz, vagy szélsőségesen behódoló, de mivel alapvetően mentális egységét a másiktól teszi függővé, így féltékennyé is válik minden irányában, ami a szülő-figura figyelmét róla eltereli.

4. "Bolondot csináltál belőlem."

- Az előzőekből is következik, hogy ha a szülő-figura (=szeretett személy) figyelme elterelődik a gyerek-figuráról (=féltékeny személy), akkor a biológiai létfenntartással analóg módon a mentális létfenntartás kerül veszélybe. A féltékeny személy mentális sérelemként értelmezi, vagyis valóban úgy, mintha a másik direkte meg akarná szégyeníteni, meg akarná alázni, mintha bolondot akarna csinálni belőle.

5. "Sose leszek többé szerelmes."

- Szociobiológiai szempontból a szerelmes állapot egyenlő magával a biológiai létezéssel. Ha a féltékeny személy azon sajnálkozik, hogy ha elhagyják, akkor soha többé nem lesz szerelmes, akkor biológiailag arra érti, hogy ő maga „nem lesz”, vagyis meghal. (Ha szakítás után sajnálkozik valaki ezen, azzal azt jelzi, hogy mentálisan „meghalt”.)

6. "Mindenki nős/férjnél van, aki hozzám illene."

- Ezt a féltékeny személyek a szeretett személynek szokták mondogatni abból a célból, hogy a szeretett személyre való ráutaltságot hangsúlyozzák – ez is evolúciós stratégiának számít, mivel ezzel az utódgondozó reflexet igyekeznek kiváltani. … Mellékesen megjegyezhetnénk, hogy a házassági köteléket ugyanezek a személyek sokszor egyáltalán nem tartják tiszteletben, ha a saját boldogságuknak áll valakinek a házassága útjában, pontosabban a szertetett személy házastársa. Ilyenkor a házastárs folyamatos negatív kritizálásával igyekeznek a szeretett személy benne való bizalmát, felé való pozitív érzelmeit negatívan befolyásolni.

7. "Már nem vagyok fiatal. Hogy tetszhetnék valakinek, amikor már oda a hamvasságom, a csinosságom?"

- Lásd a 6. megjegyzést.

8. "Nincs, aki pótolhatná a régi partneremet."

- Ez analóg azzal, hogy ha valaki ráutalja magát valakire, és attól teszi függővé, mintegy utódként a biológiai létét, akkor ezzel a másik jelenlétéhez köti magát: ha a másik, a szeretett személy nincs jelen, akkor az illető veszélyben érzi a puszta létét. A szeretett személy mentális elveszítését itt úgy éli meg a másik, mint hogy ha a szülőjét, a gondozóját veszítené el.

***

5. Féltékenység és szerelmi bánat

A féltékenység, mint érzelem, gondolom eléggé hasonló lehet a szerelmi bánathoz, vagyis ahhoz, hogy az illetőt valóban elhagyták, vagy pedig mégsem sikerül meghódítania a kiszemeltet.

Úgy is tekinthetjük, hogy a féltékenység részben előszele annak a bánatnak, szomorúságnak, keserűségnek és dühnek, ami akkor szállná meg az embert, ha kiderülne, hogy valóban igaza van - mármint a féltékenységet, a gyanút illetően. Ebből a szempontból jelzi azt is, hogy az illető mennyire ragaszkodik a másikhoz, ez azonban nem összekeverendő azzal, hogy mennyire szereti a másikat!

Ha személyes, belső, esetleg elfojtott szükségleteinket elégíti ki a partner, akkor különösebb szeretet nélkül is lehetünk féltékenyek, mivel a szükségletünk kielégítését érezzük veszélyben forgónak, és ettől független, hogy mekkora a vonzalmunk valóban a másik személyéhez szóló része.

Másik dolog, hogy szinte soha nem lehet megmondani, hogy miért lesz valaki valaki más számára vonzó, mert ez is erősen szituatív jelleget mutat. Csak meg kell nézni, hogy mennyien (valósággal) kínlódnak egy régi, elsivárosodott kapcsolatban, ahelyett, hogy megpróbálnának új kapcsolat után nézni - és gyakran mindenféle hivatalos erőre emelkedett kapcsolati kötelék nélkül (pl. élettársi, házastársi, szülői közösség) is ez lehet a helyzet.

***

6. A féltékenység csoportlélektani szemszögből

Csoportlélektani szempontból is megközelíthető a féltékenység témája. Mindenekelőtt lássunk a csoport-szükséglet alapján való egyszerű (és persze eléggé elnagyolt) két alaptípust:
1. Aki szűkcsoport-képzésre hajlamos, zárt közösségben érzi jól magát, az inkább hajlamos a féltékenységre, mint …
2. a nagycsoport-képzésre hajlamos, aki azt szereti, hogy sok ember veszi körül.
A szűkcsoport tipikus biológiai formátuma a szülő-gyermek, pontosabban az anya-gyermek kapcsolat. Az anyaságra ösztönösen is "felkészült" nők (nőstények) ezért hajlamosabbak a féltékenységre - sokkal jobban kötődnek kisszámú (1-2) személyhez, és érzékenyebben reagálnak a "kis jelekre", amik az érdeklődés, a figyelem lanyhulását jelzik. Ez logikus és biológiailag szükségszerű, sőt, kívánatos, mivel az utódok figyelmi tevékenysége egészségi állapotukat is jelzi.
Ezzel látszólag ellentétben áll az a tapasztalat, hogy a nők alkalmasabbak, és "képesebbek" a nagyobb családok összetartására is - ez azzal is magyarázható, hogy számukra ösztönösen nagyobb fontosságú a szorosabb kötelékek fenntartása (a szülő-utód kapcsolat analógiájára), következésképpen: ha valami biológiailag szükségszerű, az sokszor boldogságélménnyel, kielégülés-szerű élménnyel jár, tehát a család, a csoportösszetartás inkább a szükséglet kielégítése miatt történik, vagyis a nők azért tartják szívesebben össze a csoportokat, családokat, mert ettől jobban érzik magukat. Mindez persze nagyon is jól van így - ezzel párhuzamos az a jelenség, hogy a férfiak inkább a munkában élik ki magukat, és nem feltétlenül a társas kapcsolatokban. És mindez jellemző a szerető-tartási szokásaikra is.
A nők inkább a figyelemhiányból eredő keserűség miatt keresnek alternatív partnert, ahol nem akkora jelentőségű a kapcsolat szexuális része; míg a férfiak inkább a "határozott körvonalú", és inkább szexuális jellegű kapcsolatokat részesíti előnyben, ... mert éppen elég nekik (legalábbis a házasoknak) a feleségük figyelem iránti igényének kielégítése.
A fentiek egyfajta működőképesség fenntartási háttérként is szolgálhatnak, vagyis eléggé kényes az erkölcsi megítélésük - okosabb dolog ezt inkább megérteni, mint mereven elítélni!

***

7. A féltékenység és a feltétel nélküli szeretet

Paul Hauck könyve(3) külön fejezetben foglalkozik a "feltétel nélküli szeretet"-tel.

Ezt írja:

"A feltétel nélküli szeretet csak akkor szolgálja jól nemes célját, ha tárgya olyan személy, aki profitálni tud az áldozatból: a gyermek és az érett felnőtt. Többnyire csak ők nem élnek vissza mások nemes lelkűségével és kedvességével. A kisgyerek még nem tud pszichológiai játékokat játszani, az érett felnőtt pedig csak ritkán folyamodik hozzájuk."

A „feltétel nélküli szeretet” olyasmi, amit inkább elvárnak, mint nyújtani akarnak – általában az szokta ezt szóba hozni, aki érzése szerint nem kap meg valamit, ami – szintén érzése szerint – járna neki! Hauck megfogalmazása szerint: a gyermek egyszerűen azt várja el, amit létfenntartó ösztöne diktál és parancsol neki: ő maga a puszta létével járul hozzá a szülei bizonyos igényeinek kielégítéséhez, vagyis minél inkább hangsúlyozza létét (vagyis kifejezésre juttatja, hogy valamilyen szükséglete van, és kiköveteli, hogy ezt a szülei kielégítsék neki), a szülők annál inkább biológiai funkciójuk szerint cselekedhetnek, mintegy irányt adva létezésüknek: az utódok gondozását. Minél kevésbé ösztönös valaki, és minél inkább tudatos, annál kevésbé visz egyfajta magától értődő értelmet az érzelmi vonzódásba: a „vonzódom hozzá, mert vonzó, és ezen vonzódása cselekvésre sarkall az érdekében” átalakul egyfajta „vonzódom hozzá, mert több ok miatt is hasznos hozzá vonzódnom önérdekemből, és érte cselekedve önmagamért is jót teszek” attitűddé. Az 1. esetben az önfeláldozó szeretet mintázatát láthatjuk, a második esetben az áldozatvállaló, de az önérvényesítést is figyelembe vevő, „kooperatív szeretet”-re láthatunk példát. Többségünkben nem vagyunk érzelmileg stabil érzelmi állapotú személyiségek, így ezek szinte hangulatként váltakoznak egy folytonos spektrum mentén – hol önfeláldozóbbak, hol önzőbbek, hol kooperatívan önérvényesítőbbek vagyunk, de tisztán és folyamatosan senki nem posztol egy-egy állapotban, hanem ezek az állapotok szinuszhullám-szerűen váltakoz(hat)nak.

A féltékenységet, a féltékeny hangulatokat, gondolatokat legyőzni nem lehet, de ha megértjük őket, akkor ez sokat segít az önmagunkban való felismerésükben, és azonosíthatjuk magunkban azt az állapotot, amikor követelőzőbbek vagyunk, mint általában, vagy pedig a partner képes kevésbé kielégíteni igényeinket, mint azt szeretnénk, stb., és ha azonosítottuk, felismertük ezeket az állapotokat, akkor – ha nem is tetszik nekünk amit látunk, tapasztalunk, de – átvészelhetjük ezeket a követelőzőbb és kielégületlen állapotokat.

A „feltétel nélküli szeretet” hauck-i gondolata talán kissé átfogalmazva erre is vonatkozhat: vannak oly időszakok, amikor igenis így kell szeretni a másikat, de előfordul, hogy amaz éppen nincs erre hangolva, és nem viszonozza; míg a legnagyobb hiba mindezt elvárni, sőt követelőzően elvárni a másiktól, hogy érezzen irántunk mindig így.

***

8. A féltékenység - aforizmákban

Aforizmaíróként természetesen fontosnak tartom ennek a műfajnak a bölcsességeit boncolgatni, mert egy szűk mondatnyi jelentés-sűrítmény értelmező felhígítása számos dolgot elárulhat számunkra a saját gondolkodásunkról is!

Íme néhány a féltékenységről:

Paolo Mantegazza:

"A féltékenység a legesztelenebb, legnevetségesebb és legbutább emberi szenvedély".

- Hát, ebből nem lettünk okosabbak, legfeljebb azt tudtuk meg, hogy a féltékenység nem egy okos dolog.

Friedrich Schleiemermacher:

"A féltékenység olyan szenvedély, amely hévvel keresi azt, ami szenvedést okoz."

- Ez jól demonstrálja, hogy a féltékenység legalább annyira tudatmódosító állapot, mint a szenvedélyes szerelem - az ember valóságszemlélete belső okok miatt teljesen "szemellenzőssé" válik, egyfajta endogén hormonális tudatmódosult állapot, ami egyszerűen legátolja bizonyos valóságszeletek feltárulását, ami a külső szemlélők számára lehet h teljesen reális és felfogható, és a hatás elmúltával az illető maga is ebben a képben látja saját magát, és az akkori kívülállókkal egyetértésben képes értelmezni a korábbi "tudatmódosult" állapotát.

Jack London:

"A féltékenység megvetendő és bestiális vonás. Állati maradvány."

Erre annakidején különvéleményt is írtam: "... Akárcsak a szenvedélyes szerelem is!"

Felekei László (a Mesterem!):

"A féltékenység bizalom és önbizalom hiánya."

Erre is írtam kettőt annakidején: "... A féltékenység olyan reakció, amely azonnal létrejön, ha a szeretett személy nincs jelen!"

És még egyet: "... A féltékenységet úgy lehet elkerülni, hogy ha a szerettünk nincs jelen, akkor nem szeretjük."

***

9. A féltékenység, mint „kényes” és „tabu” téma

Hovatovább sokaknak úgy tűnhet, hogy a féltékenység témája „kényes”, netán „tabu” – amikor valaki szóba hozza, akkor a társalgó felek olykor tétován hallgatnak, figyelnek, de alig tudnak mit reagálni: mások szeretetének birtoklási vágya nem feltétlenül tartozik a külvilágra; amikor valakit beavatnak ezen problémáikba az majdnem olyan intimitási fokú „aktus”, mint maga az a kapcsolat, amit ezzel másoknak is kiad. Nem véletlen – a féltékenység legalább annyira „elvakult” állapot, mint maga a szerelmi mámor; ilyenkor nem lehet az ember „józan eszével” beszélni. Lebeszélni legalább annyira nem lehet valakit arról, hogy szeressen valakit, mint arról, hogy ne legyen valakire féltékeny. A féltékenységgel kapcsolatban az emberek többsége, ha éppen nem féltékenyek, alig tudnak bármit mondani azon kívül, hogy a benne szenvedők szellemileg alacsony szintűnek ítélik, holott amikor belekerülnek ebbe az állapotba, míg benne vannak semmi másra nem tudnak gondolni, és követelik a környezetüktől, hogy az ő szemükkel és érzelmeikkel lássák a problémájukat. Ez keveseknek megy, így a féltékenység a szokványos társalgási témákon kívül szokott rekedni.

Pedig szerintem nagy szükség lenne rá, hogy megosszuk egymással a tapasztalatainkat, mert a féltékenység az egyik legléleknyomorítóbb belső önmarcang, amit meg kellene tanulnunk kezelni, ha másként nem is, hát úgy, hogy megnyilatkozunk vele kapcsolatban.
A leírt idézetekkel, és a saját elgondolásaimmal természetesen senkinek sem kell egyetértenie. Ez egy olyan téma, ahol nincs olyan "jó tanács", amit feltétlenül meg kell fogadnia bárkinek is, mert senki sem akar ilyen "állapotba kerülni", azonban a kikeveredés belőle sokszor csak önmegerőszakolás útján történhet, ami mindent rombol, ami csak az útjába kerül.
A féltékenység megélése legalább annyira egyedi, mint amennyire minden szerelem az - legalábbis annak tűnik kívülről. De benne lenni – ez semmi mással össze nem hasonlítható, igazi skizofrén téboly egyesek számára: felfogjuk, hogy valami történik, de egy önálló életre kelt gondolati vírust érzünk az agyunkban, ami kényszeresen irányítja gondolatainkat, figyelmünket, szavakat mondat ki velünk, amiket akaratunk ellenére nem tudunk visszatartani, gesztusokat teszünk, amiket azelőtt sohasem ... és a legőrültebb dolgokra is képesek vagyunk csak azért, hogy a lélektépő érzés csillapodjon – „legjobb” esetben veszekedés, vita, rosszabb esetben művi tudatmódosítás, alkohol és drogok, gyógyszerek, tovább fajulva a másik, vagy a féltékenységtől szenvedőnek önmaga tettleges bántalmazása, a legvégső esetben pedig, - aminél borzasztóbbat senki el nem képzelhet – akár a féltékenységet kiváltani vélt korábbi szerelmessel közös gyermek bántalmazása, vagy akár ... de ezt még leírni is annyira borzasztó lenne, hogy nem is teszem.
Nem tréfa dolog tehát a féltékenység, amit jól tudunk, ha benne vagyunk, de tudnunk kell ezt akkor is, ha másvalaki van benne a környezetünkben.

***

10. Megjegyzések – válaszok, ill. kommentárok

Mint korábban említettem, a cikkem alapja egy fórumvita, ahol remek lehetőség van a felmerülő gondolatok azonnali megbeszélésére. Mivel ezek a hozzászólások – amik talán hasonlóak bizonyos korábbi, és mai újságok „Pszichológus válaszol” rovatához intézett levelekhez – jól tükrözik a témához való viszonyulásokat, és igyekeztem is őket a lehető legrészletesebben megválaszolni, kommentálni.

A következőkben majd ezeket az általános hozzászólásokat, és a hozzájuk fűzött kommentárjaim is az olvasók elé tárom, mivel mind az olvasói reagálások, mind a kommentárok tanulsággal szolgálhatnak azoknak, akik a téma iránt érdeklődnek.

(1)

„Meglátásod szerint a kiút az önmegerőszakoláson át vezet, ami "mindent rombol, ami csak az útjába kerül". Szerintem ez így nem igaz, vagyis nem így kéne fölfogni.”

Szerintem sem, de a féltékenység teljesen felülírhatja az egyén akaratát - különösen, ha a tűrőképességén túl magában tartja. Nem feltétlenül kell erőszakosan "kijönnie" a dolognak, természetesen a féltékenység tárgya segíthet a legtöbbet a feldolgozásában: ebben valóban a kommunikáció a legfontosabb, hiszen valahol kommunikációs hiba is a féltékenység oka.

***

(2)

„Talán körül kell néznünk, hogyan állunk a birtoklási vággyal?”

Igen, a lényeg ebben is keresendő - ahogy korábban is írtam, sokan szülőfigurának tekintik az intim partnert, és az intimitás csökkenése, bármilyen okból, de különösen egy "harmadik felbukkanása" okán azt az illúziót kelti, hogy a szeretett személy figyelmének eltérülése az irányunkból végzetes következményekkel jár ránk nézve, ezért igyekszünk mindent megtenni a visszaszerzésére. Ebben az egyik közkedvelt ’trükk’, hogy azt érzékeltetjük a másikkal, hogy "mindenhol vele akarunk lenni, és ott is vagyunk vele", amit állandó hívogatással, a napi program előre kikérdezésével, a napi tevékenységek utólagos kikérdezésével, stb. szokták elérni. A lényeg itt az, hogy azt érzékeltetik, hogy "tudni fogom, ha valaki mással vagy, így meg se próbáld, ha nem 'tiszták a szándékaid'" - mivel a féltékeny azt hiszi, hogy az állandó szemeltartás meggátolja a szeretett személy figyelmének eltérülését.

Ahogy írtam – valóságos tudatmódosult állapot,... de ne legyünk ennyire szigorúak a féltékenyhez: a tömegtársadalmakban (sokszor, ha nem többnyire!) kikerülhetetlen ez az állapot. Tegyük azonban azonnal hozzá: sajnos! A tömegtársadalmakban sokszor csak a személyes figyelem az, ami csak a miénk, mivel a tömegben szinte elveszettnek érzi magát az ember, így a másik figyelme szinte lélektani létszükségletté válik az egyéniség fenntartásához.... legalábbis úgy tűnik.

***

(3)

„(…) könnyű kívülről beszélni, de (…) az önfejlődés lehetőségét kellene látni minden nehéz élethelyzetben. Nem véletlenül éljük meg ezt a próbát, valamit meg kell tanulnunk általa.”

Ez összecseng azzal a gondolattal, hogy "Ami nem öl meg az megerősít!". Kissé zord, de igaz, mivel egyfajta szükségszerűségfélét találhatunk benne … ha már elkerülhetetlennek ítéljük, akkor könnyebb, és megnyugtatóbb szükségszerűnek tartani – ezzel is csökkenthetjük a megdöbbenés, a hirtelen csalódás esélyét. Ha úgy vesszük, lehet benne rációt keresni - mert valamit csinálni kell vele, a helyett, hogy őrlődne rajta az ember! A dologban azért mégsem keresnék szükségszerűséget - inkább elkerülhetetlennek tekintem, amit meg kell tanulnunk kezelni.

Felmerült bennem az a gondolat is, hogy valójában talán a féltékenység felmerülésekor világlik ki igazán, hogy milyen szükségletünket elégíti ki az illető szeretett személy.

A szociobiológia példa alapján az eredete a túlélés biztosítása még (vagy már?) a korai utódkorban, ami egyfajta átpszichologizált formában bukkan fel már érettebb korban – nem írnék itt felnőttkort, mert a felnőttséggel az érettséget rokonítjuk, a féltékenység azonban nem érett viselkedés, pontosabban nem az önismeret, nem az önbecsülés talaján áll. Persze, ezen az alapon senki sem mentesül a "réme" alól – a dolognak ugyanis lehet, hogy sajnálatos törvényszerűsége van bizonyos szituációkban.

Ha úgy vesszük, együtt jár a szerelemmel, vagyis azzal, amit annak tekintünk: mert legalább annyi okból kifolyólag lehetünk féltékenyek, mint amennyi miatt szerelmesek is leszünk. A szerelem - bármilyen világian is hangzik - valamilyen szükséglet kielégítése (esetenként kényszeré), a féltékenység pedig azt is megmutathatja, hogy hogyan viszonyulunk ehhez a szükséglethez: a szükségletünk kielégülésének elvesztésétől tartunk inkább, nem pedig a személy elvesztésétől. De sokszor mindaddig nem tudjuk meg, hogy mi is ez a szükséglet, amíg ki nem alakul ez a – valljuk csak be – nyomorúságos állapot.

Ebből a szempontból irigyelhetnénk az "egyszerű" embereket, akik egyszerű igényeket kielégítendő kötnek kapcsolatot másokkal – ámbátor itt is eléggé nagy a veszélye annak, hogy ha az illető kikerül a választási lehetőségek hálójából (nincs lehetősége lecserélni a partnert, ha már az nem elégíti ki a szükségleteit), akkor bizony a mégoly egyszerű szükséglet kielégítése is bajossá válhat. És ez jelzi azt, hogy bizony felütheti egy kisközösségben is a fejét a féltékenység, amint nincs "bőséges" lehetőség a párok közötti válogatásra – érdekes módon a 60-as évek (hippi) kommuna-kultuszában is, ahol a "mindeki-mindenkivel (és a gyerekeket közösen neveljük)" elvet akarták a gyakorlatba átvinni, is felütötte a fejét előbb az önkéntes páralkotás, majd ennek folyományaként a féltékenység, mert egy szűkebb csoportban bizony hamar kialakultak a párok, és a "hoppon" maradottaknak elég problematikussá vált a helyzetük.
De még mielőtt túl messzire vezetném az előző szálat.... a feltevésem tehát az, hogy a féltékenység által megtudhatjuk, hogy milyen szükségletünk kielégülését igényeljük a partnerünktől. – Bár ez szinte tökéletesen evidens: a figyelemét elsősorban! A figyelem érdeklődést is jelent, az érdeklődés az értékelést jelzi, az értékelés pedig jelzi az illetőnek, hogy érdekes, értékes ember, vagyis az önbecsülés fontos eleme az, hogy szeretnek bennünket. A kívülről jövő szeretetért, ha úgy vesszük, nem kell megdolgozni, és könnyű hozzászokni: akár valami droghoz. És legalább annyira nehéz leszokni is róla, pontosabban arról, hogy mindezt egyetlen személyhez kössük, mert a féltékenység tkp. erről szól - egyetlen ember általi önértékelésről.

Egyfajta utód-állapotba repít minket vissza az a tény, hogy szeretnek bennünket, és ez felidézi az anyai, szülői törődés általi gondtalanságot, biztonságérzetet. A megfosztottságától való kétségbeesés azonban ezzel együtt járhat, ha a teljes analógiát érvényesnek vesszük: az utód gondtalansága, biztonsága azonnal elszáll, ha a szülő nem figyel rá, magára hagyja.
Vagyis: az utódszerű boldogságmámorral vele jár az ezt fenntartó figyelem megszűnésekor vagy lanyhulásakor fellépő pánikhangulat! (Mindez akkor törvényszerű, ha az önértékelésünk nincs rendben (és ugye kinek van általában?), bár akkor talán "nehezebben" leszünk szerelmesek is)

***

11. Az „érzés-analógia”

Fontos szempont, hogy a féltékenységet nehéz megérteni, ha önmagában nézzük, de ha "érzés-analógiát" alkalmazunk, akkor tudjuk szemléltetni azok számára is, akik még nem élték át (ha voltak olyan szerencsések!)

Mint írtam, a féltékenység – most már használjunk szóetimológiát is, mert eddig ezt nem tettem – tkp. egyfajta szorongás valaminek az elvesztésétől, ami ugyan a birtokunkban van, vagyis FÉLELEM valami elvesztésétől, de részben már tárgyiasult formában, pontosabban úgy véljük tudjuk, hogy ki, vagy mi fog minket megfosztani attól, amink van.

Csak annyit kell tennünk, hogy veszünk egy dolgot, ami a miénk, és rendkívül fontos a számunkra, mivel valamilyen alapvető szükségletünket elégíti ki, ami akár a létfenntartásunkat is biztosítja – lehet itt "profán" dolgokra is gondolni, pl. a lakhelyünkre (lakás, ház), munkaeszközünkre (akár jármű, akár eszköz, stb.), és arra kell gondolnunk, el kell képzelnünk, hogy ezt egyszer csak valaki más is használni kezdi; mondjuk akkor, amikor mi nem használjuk. Pl. a házunkban a távollétünkben foglalatoskodik valaki, vagy a járművünket használja valaki, miután mi azt "letettük". Ha úgy vesszük, igazából semmi más nem történik, mindössze az, hogy az illető "birtoktárgyunk" "szabad kapacitását" valaki más kihasználja. (Sokszor a szerető-kapcsolatokban is "mindössze csak" ez történik!)

Tárgyiasítva ennyi az analógia, de a féltékenység vonalán továbbgondolva felmerül az "idomulás" kérdése, vagyis az a jelenség, hogy ha az általam, a sajátomként kezelt dolgot más is használja, ennek a használatnak kezdenek meglátszani a jelei. A dolog kezd nem úgy működni, mint megszoktuk, az eredeti általunk élvezett funkcióját nem tölti be úgy, mint korábban.

Ha magunkból indulunk ki, akkor egy használati tárgyunk használatakor "egyénre szabottan" használjuk, vagyis a dolog a mi használatunkhoz fog "idomulni", vagy a használati "stílusunk” nyomán feltételezzük, hogy az illető dolog milyen mértékben kopik, milyen mértékben megy tönkre, mikor kell karbantartani, stb.; ha azonban más is használja azt az eszközt, akkor mindez a képlet eléggé felborul - előre nem látható módon kezd viselkedni, váratlanul romlik el, és tkp. fogalmunk sincs, miért történik mindez, mivel nem voltunk jelen a "használatakor". Ha a létfenntartásunkhoz alapvetően szükséges eszközről van szó, akkor érthető, hogy ez nem fog tetszeni, és félni kezdünk, hogy amikor majd mi használjuk az eszközt, akkor már nem tudjuk, hogy mi fog történni. -- A szerető-kapcsolatok tudomásra jutásakor szinte mindig az az első gondolat, hogy a partnerünk szeretője csak ront a partnerünkön, de mindenképpen negatívan fogja befolyásolni a hozzánk fűződő kapcsolatát. - Tudni kell, hogy ez nem feltétlenül van így.

Rosszmájú társadalomkritikai megjegyzésnek tűnhet a következő (sajnos a forrását nem tudom):

"A modern, kiegyensúlyozott család minimum 4 főből áll: feleség, férj, gyerek, szerető." Korábban azt tettem hozzá, hogy "bármelyik oldalon" (értsd férj, vagy feleség oldalán).

Ha úgy vesszük, a féltékenység szinte törvényszerűen felüti a fejét a "törvényerőre emelt" monogám kapcsolatokban, és ez alapján azt is mondhatjuk, hogy a féltékenység a monogám törekvések kerékkötője, illetve csődje. A kizárólagosságra törekvés, és a házasságban ennek az elérésének az ígérete is elvezethet oda, hogy a másik birtoklásának érzése annyira természetessé és szükségletté válik, hogy annak már kis "nem birtoklása" is oda vezethet, hogy az illető valósággal terrorizálni kezdi azt, akit tkp. "szeret" - de itt fogalmazzunk úgy, hogy aki "birtokolni szeret"!

***

12. Féltékenység és egy kis endokrinológia

A féltékenységgel kapcsolatban végeztem egy „mini felmérést”, amire sajnos csak igen kevés választ kaptam, de ezeket összegeztem, és van benne némi iránymutató jelleg, amiből következtetés is levonható. (A felmérés elemeiből csak egyet lehetett választani, ami a válaszadó tapasztalatai alapján rá vonatkozólag a legjellemzőbb.)

A FÉLTÉKENYSÉG …

Válaszadók száma(17)

Arány

1. „Szenvedtem már tőle”

[ 7 ]

41%

2. „Nem szenvedtem még tőle”

[ 2 ]

11%

3. „Nem nagy ügy”

[ 0 ]

0%

4. „Képes lennék belehalni”

[ 0 ]

0%

5. „Magunknak okozzuk”

[ 2 ]

11%

6. „Tudom kezelni”

[ 3 ]

17%

7. „Jó lenne tudni, hogyan kezeljem!”

[ 3 ]

17%

Ezen mini felmérésből a két legszembetűnőbbet emelném ki: a 3.-ast, és a 4-est. Örömmel tapasztaltam ugyanis, hogy a szélsőségek azért elkerülik a válaszadóimat!

3. „Nem nagy ügy”

A féltékenységgel igenis foglalkozni kell – akár az emberrel magával, akár a partnerével esik meg. Vagyis valóban nem mondható rá, hogy "nem nagy ügy"!

4. „Képes lennék belehalni”

A második 0%-kal azonban fenntartásai vannak: persze a lehető legdurvább dolog ilyesmit kijelenteni, de tudni kell, hogy AMÍG az ember a tehetetlen tudatmódosult állapotban van, addig szokásos "tünet" és "érzés", hogy az életnek nincs értelme, az ember céltalanná válik, vagy korábbi lelkesen követett céljai hirtelen teljesen érdektelenné válnak a számára.

Ez természetesen felhívás arra is, hogy - NE LEGYÜNK TEHETETLENEK! (Gyenge szóvicc talán, de maga a féltékenység annak is a következménye, hogy előtte TELHETETLENEK voltunk!)

Természetesen nem kell általános érvényűen hitelesnek elfogadni azt, amit a témával kapcsolatban leírok, DE – korábbi megfigyelések, tapasztalatok, és mindenkinek az életében előfordult élmények alapján tudjuk, hogy időnként (vagyis nem mindig, így aranyszabály nem csinálható belőle!), a hangulatunkat a tetteinkkel is alakíthatjuk, vagyis a hangulatunk azzal is befolyásolható, hogy mit teszünk. Valahol persze a józan ész is ezt diktálja, ez igaz, azonban ez nem annyira egyértelmű elsőre.

Brian Tracy azt mondja a Főnix Szemináriumában, hogy ha akarunk egy érzést, akkor tegyünk úgy, mintha már elértük volna, és a tettek előhívják az érzést.

Jómagam ezt kissé másként úgy írom le, hogy bizonyos élmények előidéznek bizonyos hangulatokat, amik befolyással vannak akarati, tudatos tevékenységünkre – amiben nagy, vagy inkább döntő jelentősége van a kívülről jövő ingerek értelmezésének. Ismereteim alapján ezt hormonális hatásoknak tulajdonítom, amiknek mechanizmusai azonban azért nem feltétlenül követhetők, mert eléggé mélyen gyökerező ösztönös szinten hatnak, ahová azonban a tudatos neocortex (új agykéreg, tkp a szürke állomány) nem tud értelmezően lehatolni: mi már csak a hatásokat tapasztaljuk magunkon. Az emberré válás történetében tán még komoly viselkedés-szabályzó funkciójuk lehetett ezeknek a reakcióknak, azonban a megnövekedett agykérgi, tudatosulás túlságosan kifelé fordul, társadalmi gátlások közepette vergődik, így a társadalmi ingerkáoszban nem csoda, ha már csak egyes élmények hatásait észleljük magunkon, mintha csak egy fekete doboz bemenő jeleit ("a partnerem figyelmét egy másik személy tereli el"), és kimenő jeleit ("iszonyatosan érzem magam tőle") észleljük, és korábbi ismereteink alapján igyekszünk ezeket is értelmezni, mert az agykérgi tudatos, akarati hatás mindent elsöprően azt követeli tőlünk, hogy "igenis értelmezzük!!" a jelenséget, és cselekedjünk is a szerint ... ennek azonban sokféle szociális gátlás szab határt!

A fentiek alapján persze kézenfekvő lehet a megoldás: az egyik hormonhatást egy másikkal kell igyekezni kiütni. A probléma azonban az, hogy a féltékenységet egyértelműen a partnerrel való tisztázás tudja elsősorban "kiütni", de az akarati sémák erősen legátolják azt az igen mélylélektani alapot, amiből az érzés táplálkozik, hogy az ember egyszerűen nem tudja, mit is tegyen. Többségünkben kompenzációs stratégiákkal próbálkozunk, vagy egyszerűen "kutyaharapást-szőrivel" egy másik kapcsolatban igyekszünk "menedéket" találni a féltékenység elől - ezzel azonban elmenekülünk a valós probléma elől, és újabb féltékenységi hatásnak tehetjük ki magunkat.

S mindezt írom azért, mert tudni kell: a férfi-nő kapcsolat sokkal bonyolultabb, mint kívülről látszik, és amikor problémák ütik fel a fejüket, akkor eszünkbe kellene, hogy jusson - a kapcsolatoknak számtalan egyedi aspektusa van, amit valószínűleg még nem is tártunk fel, hiszen a problémák általában éppen ebben gyökereznek!

***

13. A féltékenység fajtái

A féltékenység fajtái - a figyelem "ellanyhulásának" értékelése alapján:

1. "gyanú - gyanúsított nélkül": a partner nem beszél róla, de "utaló jelek" vannak.

2. "gyanú - gyanúsítottal": a partner egyik ismerősének tulajdonítjuk a felénk fordított figyelem csökkenését.

3. "korábban nem gyanús tevékenység most féltékenységi alap - gyanúsított nélkül": pl. a partner futni jár, ami eddig nem zavart, de most azt hisszük, hogy nem futni jár, vagy valakihez fut, vagy valakivel fut. Ez csak akkor merül fel, ha a partner viselkedése megváltozik, esetleg ezek után a cselekvése után.

4. lásd. "3. pont gyanúsítottal": a mással folytatott tevékenységet eddig nem, mostmár gyanúsnak tartjuk.

***

14. A féltékenységi stratégia

Sok féltékenységre hajlamos ember az előbbieket egy eléggé sajátos stratégiával oldja meg: már a partner új ismeretségének kialakulásánál/kialakításánál eleve feltételezik, hogy az új kapcsolat/ismeretség az ő ártalmukra van/lesz.

Ha "trükkösek", akkor nem a partnerről fogják ezt feltételezni (vagy nem merik eleve őt gyanúsítani, akár azért, mert titokban remélik, hogy semmi ilyesmiről szó sem lesz, hogy a partnerük azért hűséges; vagy azért, mert egyszerűen félnek tőle), hanem az újdonsült ismeretségét fogja csábítással gyanúsítani/vádolni - mivel egy szeretői kapcsolatban "kettőn áll a vásár", így itt nyugodtan lehet bármelyik oldalt olyan kapcsolat kialakításának szándékával vádolni, ami kedvezőtlen hatással lehet ránk.

Ez a stratégia ugyan "beválhat" - mivel a féltékenykedő eleve megalapozza azt a másik tudatában, hogy a kapcsolat ilyetén alakulásának mindig van esélye, és eleinte a teljesen "ártatlan tettek is vezethetnek intimitáshoz", mint ahogyan az eredeti intim kapcsolatában is vannak "ártatlan, nem intim" dolgok, momentumok, tettek.

***

15. A féltékeny-stratégia eredménye

A féltékenység, pontosabban a féltékenykedés (értsd: rendszeres megjelenése a viselkedésben, kommunikációban) az érzelmi zsarolás egy fajtája: valaki felé azt közvetítjük, hogy vmely tette következtében kellemetlenül fogjuk érezni magunkat, és ebben a másikat tekintjük felelősnek. Mindezzel arra kondicionáljuk, hogy minden újdonsült ismeretségét ez alapján is értékelje: "mit fog szólni ehhez az ismeretségemhez a partnerem?"

***

16. A féltékenységi stratégia paradoxona

Ha a féltékenykedő a partnere minden új másnemű ismeretségét eleve úgy tekinti, mint "intim-veszélyt", és erre a partnerét is "megtanítja", akkor a partnere is úgy fog ezekre a kapcsolataira tekinteni, és eleve keresni fogja az intimitásra utaló jeleket ezekben a kapcsolatokban - ezzel azonban megalapozhatja éppen azt, amitől a féltékenykedő el szeretné téríteni!

Mondhatnánk azt is, hogy: A féltékenykedő szinte maga provokálja ki, hogy partnere mások után kezdjen érdeklődni! (…) úgy tűnik, hogy a szerelem, amit általában annak nevezünk, az nem más, mint az erős utód-szülő függőségi kapcsolatok felnőttkori újrajátszása heves érzelmek kíséretében. (…)

***

17. A FÉLTÉKENYSÉG MÉLYLÉLEKTANI VETÜLETE,

AVAGY A FÉLTÉKENYSÉG ÉRTELMÉRŐL

Van értelme a féltékenységnek? Ha van, micsoda? Az alapkérdések közül ezzel még nem foglalkoztunk.

A szociobiológia alapján a több utód közötti vetélkedésben életbemaradást biztosító szerepe van annak, ha a szülő minél intenzívebb és teljesebb figyelmét tudhatjuk magunkénak, ugyanakkor ennek a figyelemnek a csökkenése erősen csökkenti az esélyeket.
Ez hipotetikus alapként véve... Embereknél érdekes kérdés, hogy ez a mentális állapot miért elevenedik fel felnőtt korban – lehet valami funkciója? A szociobiológia ad erre is magyarázatot, de embereknél a kulturális és civilizációs körülmények között érdekesen alakul.

A féltékenység ténye sajnos még nem igazolás magára az "értelmére" is, vagyis hogy egyáltalán szükség lenne rá.
Van, de kellene-e lennie?
Jacob Bronowski: „Az ember felemelkedése” c. könyvében (TV-sorozat is készült belőle!) az utolsó fejezet címe: "A hosszú gyermekkor". Carl Sagan így ír róla: "Ebben azt a hosszú időszakot írja le, amely élettartamunkhoz viszonyítva hosszabb, mint bármelyik más állatfajé. Ez alatt az időszak alatt a fiatal emberi lények a felnőttektől függenek, és mérhetetlen alakíthatóságról tesznek tanúságot.

A földünkön a legtöbb organizmus elsősorban genetikai információkra támaszkodik, amelyek előre be vannak "huzalozva" az idegrendszerébe... sokkal inkább, mint azokra az extragenetikus információkra, amelyek az élete folyamán összegyűlnek. Az embernél, de úgy általában az emlősöknél ez mintha pont fordítva lenne. Bár viselkedésünket még mindig jelentős mértékben irányítja a genetikai örökségünk, agyunk révén sokkal gazdagabb lehetőségeink nyílnak arra, hogy rövid időegységeken belül új viselkedési és kulturális ösvényeket vágjunk magunknak. (...)"

Vagyis: hosszú gyermekkorunk van, nekünk embereknek. Nem elég, hogy a társadalomban is elég hosszú idő után számít az ember felnőttnek, hanem a tudattalan korszakunk is rendkívül hosszúra nyúlik, ahol azonban érzelmi életünk alapjellege megalapozódik – ezt ismerte fel Freud: az ember szüleihez való viszonya, de leginkább a másik nemű szülőjéhez való viszonya eléggé meghatározza a felnőtt társadalomban a másik nemhez való viszonyát. Tulajdonképpen az Ödipusz- és Elektra-komplxusok ezt írják le Freud személyiség-elméletében.
A hosszú gyermekkor alatt nemcsak kulturális ismereteket sajátítunk el, hanem érzelmi reagálásaink is kialakulnak, amikkel aztán nemigen törődik a közoktatási intézményrendszer, és egyfajta szabdság-jog szemlélet alapján ezt mindenkinek magának kell megoldania, vagy léteznek hivatalossá tett, merevnek is mondható megoldások, de ez távol áll az ember spontán élményforrásaitól... amire remekül ráépült a mai divat és popkultúra, és hatalmas vagyont tud felhalmozni azzal, hogy a tömegkultúrára szoktatja már kora gyermekkortól a csemetéinket. A szokásos, hagyományos, és valójában hasznos szemlélet, hogy "legyen a gyermeknek ingergazdag a környezete" valójában nem azt jelenti, hogy legyen minél tájékozottabb a tömegkultúrának az ő életkori korosztályát megcélzó médiazuhatagát illetően, vagy hogy kapjon meg mindent, amire a reklámdömpingből ráéhezik...
De visszatérve a féltékenységhez kapcsolódó hosszú gyermekkorra....

A hosszú, szülőknek való kiszolgáltatottság és függőség időszaka alatt nem csoda talán, - különösen akkor, ha a fiatalkort egyfajta izoláltságban, egyfajta gyerekkultúraként kezelve külön időszakként kezeljük (lásd az önállósuló „tini-kultúrát”) – ha a gyerekként erősen belénk ívódik az erős érzelmi kötelékkel együtt a függőség érzése is, vagyis kialakul a szeretetkapcsolatokhoz kapcsolódó függőség és kiszolgáltatottság asszociációja is: Akit megszeretünk, azzal függőségi kapcsolatba akarunk kerülni, és aki minket megszeret, attól is azt várjuk el, hogy önkéntesen vállaljon függést tőlünk. Ezen az alapon bizony úgy tűnik, hogy a szerelem, amit általában annak nevezünk, az nem más, mint az erős függőségi kapcsolatok felnőttkori újrajátszása heves érzelmek kíséretében. És ennek a felidézett állapotnak a velejárója a féltékenység: ha csökken a figyelem irántunk a partnerük részéről, akkor ezt ahhoz hasonló pánikként éljük meg, mint a magára hagyott csecsemő, vagy kisgyerek – ő maga sem tudja, miért van egyedül, miért van maga, és a függősége oly' erősen kínozza, hogy azonnal pánikjelzést ad. Ugyanez igaz a féltékeny felnőtt emberre is, de nála már nem a túlélést célozza az érzése, ezért gyakran meghasonlik kissé önmagával, és sokszor nem is a másik figyelmének csökkenése bosszantja, hanem a megmagyarázhatatlan kellemetlen érzés.

Mivel ezt az érzést a másikhoz köti, így persze tőle eredezteti, és bizonyosságra akarván törekedni biztos akar lenni benne, hogy a másik nem rúgja fel az egymás iránti figyelem-megállapodást teljesen... egy másik ember iránti figyelem kialakításával, megnövelésével. Itt már a testvérféltékenység szép, analóg példáját láthatjuk. Ha nincs is szó a partnertől való elfordulásról, csak éppen a modern, civilizációs kötelesség-rendszer (néha inkább káosz!) időszakos elsodrásáról, így kezdődik a féltékenység rossz irányba terelődése: a másik figyelmi eltérülését a figyelmi preferenciája eltérüléseként értelmezzük, és egyszerűbb egy érzelmileg negatívan átitatott ellenségképet kialakítani, mint "türelmesen kivárni", hogy a másik a figyelmét ismét felénk fordítsa. "Érzelmileg átitatott", mivel a másik iránti rajongásból, függőségi érzésből ered, amit "le kell vezetni", akkor is, ha nem tudjuk azt a másik felé fordítani, vagy vele együtt "kiélni".
Mintha azt gondolnánk ilyenkor: "Ha nem tudom vele együtt élvezni a szerelmünket, akkor ezzel a hévvel fogom gyűlölni azt, ami éppen eltéríti a figyelmét rólam!" Ez megint csak analóg azzal, amikor egy alomban a több utód között versengés alakul ki a szülők táplálási figyelméért: aki nem hangoskodik, nem csapkod, annak nem jut a táplálékból, az esélyei csökkennek.

Az embernek még csecsemőkorában sem ilyenek már a környezeti viszonyai, de ezeket az ösztönöket nem az aktuális állapotokhoz, családi helyzethez mérik a kisdedek, hanem az évmilliók alatt felgyülemlett szelekció eredményeként gyakorolják: az embernél az alakult ki, hogy annak az utódnak a legjobbak az esélyei, amelyikre minél jobban és minél inkább figyelmek a szülei. A szelekció így kitermelte a minél hosszabb ideig való utódgondozást: 1. az utódok gondozására való igen magas érzékenységgel (az embernél különösen magas az ún. H.SZ.R. szintje, vagyis a "hím szülői ráfordításé"), ami elsősorban a szoros érzelmi kötelék kialakulása biztosít, és 2. az utódok ama képességével, hogy ezt a figyelmet minél inkább kiharcolni maguknak.

***

18. A féltékenység szükségességéről

Az alapján, amit a korábbiakban

a féltékenységi stratégiáról,ennek

eredményéről, és magának a

stratégiának a paradoxonáról megállapítottunk ... úgy néz ki, hogy a féltékenység, ha játszma-szintjére emelkedik, vagyis nem egyszerűen jelenség (a partner figyelme elterelődik időlegesen, amit mi a ránk irányuló figyelmi-preferencia csökkenésével azonosítunk, és az elterelés tárgyát egyfajta ellenségként fogjuk fel), hanem valaki tudatosan használja, akkor ez egyfajta önpusztító stratégia, de valahol mégis szépen utánozza azt, ami a természetben játszódik, ami azonban a kultúrában felnövő ember részéről inkább hideg, érzelmi zsaroláson alapuló "mentális kegyetlenkedésnek" tűnik.

A kérdés tehát a féltékenység értelmével kapcsolatban talán úgy hangzik helyesebben, hogy ha nyilvánvaló „értelme” ugyan nincs is, mégis megtanulhatunk belőle valamit, mint valamennyi kudarcunkból, csalódásunkból; amik kellemetlenek ugyan, de az "ami nem öl meg, az megerősít" szemlélet alapján a hasznunkra is válhat, ha TANULUNK belőle, nem pedig belesüppedünk, vagy alakítunk ki általa életre szóló rossz beidegződéseket.

A választ valószínűleg mindenki maga tudja magának a legpontosabban megadni.

Röviden: szükség nincs a féltékenységre, de ha már átéltük, akkor olyan tapasztalatokra tehetünk szert, amit más módon nem tudunk megszerezni, így világlátásunkat szélesítheti, empatikus készségünket növelheti. Segíthet kialakítani jellemünkben egy olyan "félreeső zugot", amibe bevonhatjuk a féltékenység csapdájába bele eső embertársainkat, és segíthetünk neki kikecmeregni onnan. Ha csak azt tudjuk elmesélni a másiknak, hogy mi magunk hogyan keveredtünk ki belőle, már az segíthet neki is felismerni bizonyos dolgokat, amik átsegíthetik az egyébként múlandó, de annál kínzóbb állapoton, amit ha az ember önmaga nem kezel, akkor életre szóló torz kép alakulhat ki benne az emberekkel kapcsolatban, ami össztársadalmi szinten nem szerencsés. ... és hogy belegondoljunk, hogy ez menyire fontos: a legtöbb diktátor nem a megtestesült gonoszt képviselte, hanem a gyermekkorukból visszamaradt komplexusaikat akarták valamilyen módon csökkenteni, kompenzálni!

***

19. TOVÁBBI MEGJEGYZÉSEK ÉS REAGÁLÁSOK

Olvasói levélben kaptam:

„Kedves Brain,
Nagyon logikus és tetszett, amiket eddig írtál. Az a kérdésem, hogy ha mindezt elfogadom és beépítem (partner szülővel való azonosítása, saját hűtlenségi hajlamunk kiélése torzítva, valamint, hogy ha – úgy tűnik – tényleg nincs alapom a féltékenységre, és ez csak elrontja a kapcsolatunkat stb.), akkor sem tudom, hogy mit kezdjek az értéktelenségem tudatával, amit egyrészt az én érzelmi fejletlenségem (a készen kapott szeretet tetszett, most nem tudom, mi tévő legyek), valamint a partnerem növekvő passzivitása miatt is ott van bennem.

Tehát tényleg elvesztettem az érdeklődést bármi más iránt, mint a párkapcsolat és a partnerem, vannak "álérdeklődéseim", amelyek nem kötnek le, és ettől, ill. a beteges féltékenységtől már igazán nem tartom magam szerethetőnek, érdekesnek és izgalmasnak.

Megpróbáltam pár élménnyel előidézni újra a régi érdeklődési témáimat: ideig-óráig sikerült, de a partneremmel kapcsolatos történések rögvest törölnek minden egyebet az agyamból.

Egy nagy-nagy szerelemmel kezdődött köztünk minden pár évvel ezelőtt – legalábbis szeretem/szeretjük ezt hinni, és most ezt siratom, mert úgy érzem, valami sokkal higgadtabb, kevésbé odaadó érzelem vette át a helyét őbenne.

Bízom válaszodban”

A válaszom így szólt:

Valahol korábban írtam arról, hogy a szerelmi bánat is hasonlóan kínzó "lelki baj" kategória, de azért másabb, mert itt már "manifesztálódik" az a fajta – ahogy írod – értéktelenség érzés, ami a féltékenység idején eléggé ambivalens, és valójában az illető belső félelmei táplálják, nem a partner, ugyanis a közhiedelemmel ellentétben eléggé ritka, hogy valaki direkte kínozni akarna valakit azzal, h

szemet_nok_1360922810.png_439x299

Én csak ennyit tennék hozzá a témához ezen az oldalon. Itt, Európában, és az egész emancipált társadalomban élő világban nincs túl sok létjogosultsága a mozgalomnak...

bear_grylls_1355667640.png_652x539

beargrylls.jpg

http://randivonal.blog.hu/2012/12/15/hol_vannak_a_ferfias_ferfiak

 

 

gazda_1351115490.png_652x531

A műsorról a részleteket lásd: http://gazda.rtlklub.hu/